erős felhőzet
szórványos felhőzet
Magyarság és önmeghatározás
Nem vagyok nagy sportrajongó, de amikor olimpiai játékok zajlanak, igyekszem legalább a híradásokat követni, főleg ha olyan szép eredmények születnek, mint Hosszú Katinka magyar úszóbajnok három aranyérme. Így értesültem arról a kijelentésről is, amit az úszónő amerikai férje és edzője tett újságírói kérdésre válaszolva, amiből az derült ki, hogy magyarnak vallja magát. Shane Tusup ugyanis arra a kérdésre, miszerint, nehezebb-e neki, ha amerikaiak ellen kell versenyezni, ezt válaszolta: „Miről beszél, én magyar vagyok, persze sok tengerentúlival jó kapcsolatot ápolunk”. Kisebb vita is keletkezett a kijelentés mentén; volt, aki ujjongva üdvözölte, de olyan is volt, aki azon akadt fenn, egyáltalán jogában áll-e ilyen kijelentést tenni. Az ujjongók között vagyok én is, mert úgy vélem, mindenki az, aminek tartja magát, ráadásul a történelemben számos olyan nagy magyart jegyeztek, akik nem magyar anyától és/vagy apától született. Nem sorolok neveket, mert biztos mindenki tud ilyeneket, s csak segítségképpen jegyzem meg, hogy kezdhetjük a sort mindjárt Petőfi Sándorral, aki Petrovicsnak született. Tusup kijelentése azonban elgondolkodtatott, mennyire összetett a nemzeti hovatartozás kérdése, és mennyire nem lehet senkit beskatulyázni származási helye, vagy szüleinek a nemzetisége alapján. Mert igaz ugyan, hogy a lexikonok meghatározása szerint „a nemzetiség egy adott állam területén az államalkotó nemzethez vagy nemzetekhez képest kisebbségben élő etnikai csoport”, de mi van azzal a személlyel, aki semmiképp sem illik ebbe a meghatározásba. S itt még mindig nem beszéltünk az anyanyelv szerinti hovatartozásról, és arról a kultúráról, amiben nevelkedett az illető, vagy amely befolyással volt felnőtté válásának folyamatában.
Nemrég Vajdaságban tapasztaltam meg a nemzetiséghez való hovatartozás képlékenységét, itt ugyanis meglehetősen furcsa kombinációival találkoztam a különféle nemzetiségeknek. Találkoztam például olyan székely-magyar nagymamával, akinek úgy lett szerb unokája – anyanyelvi hovatartozás alapján –, hogy a székely-magyar fia feleségül vett egy bosnyák nőt. A családban a beszélt közös nyelv ugyanis a szerb, és esetükben egyszerűbb volt egymás közt a már mindkettőjük által jól ismert nyelven kommunikálni, mint megtanulni egymás anyanyelvét. A gyerek születésétől kezdve a szerb nyelvet hallotta, ezt tanulta meg, ezen a nyelven kommunikál mindenkivel, és mindhiába bánkódik emiatt a nagymama, ha a szülők úgy viszonyulnak a nemzetiségi kérdéshez, hogy majd döntse el felnőtt korában, bosnyák lesz-e vagy magyar. De említhetném annak az idős asszonynak is az esetét, aki szlováknak született szülei nemzeti hovatartozása alapján, de magyar férfival kötött házasságot, magyar templomba és közösségbe jár. Mikor nemzeti hovatartozása felől faggattam, nevetve vont egyet a vállán, majd közölte, kicsit szlovák, kicsit magyar, de számára nem annyira fontos ez a kérdés. Ezt is el tudom fogadni, mint ahogy azt is, hogy egy rég elhunyt ismerősöm következetesen minden népszámlálásnál erdélyi nemzetiségűnek vallotta magát, mert mint mondta, akkoriban, sem a magyar apja, sem a román anyja emlékét nem szeretné azzal „gyalázni”, hogy egyik vagy másik nemzetiségűnek vallja magát.
A nemzeti hovatartozás kérdése tehát sokkal bonyolultabb, mint a lexikonok egzakt meghatározásai, mert néha maga az élet produkál olyan „kanyarokat”, amelyek meredeken eltérnek mindenféle szabálytól.
Jánossy Alíz
.jpg)
