Lukács atyával a Kriza János Néprajzi Társaság egyik ülésén ismerkedtem meg ezelőtt 29 esztendővel. Azelőtt csupán a Népismereti Dolgozatokban megjelent, a gyimesi Babba Máriáról írt tanulmányát ismertem. A néprajzi társaság első, csíkszeredai vándorgyűlésén, talán 1991-ben volt szerencsém interjút készíteni vele a vallásos néprajz tárgyköréről, később pedig úgy hozta a sors, hogy többször találkozhattam vele készülő kötetei kapcsán. Sőt, utolsó éveinkben egy néhai családtag hajdani íróasztalán dolgozott, míg erővel bírta. Mert mindig dolgozott valamin, a munka éltette. Hatalmas mennyiségű jegyzete volt, gondosan kartotékolva, s gyakran mondogatta, hogy azok feldolgozása, újabb kötetek megírása még hátravan. Hogy neki még van dolga a világon. Hosszú csíksomlyói szolgálata alatt sokaknak a szó igazi értelmében vett lelki atyjává vált, számos kedves ismerősöm mint családtagra tekintett rá, s a hatvanas években gyermekként megélt ragaszkodás a felnőttkorban is megmaradt, s azután sem szűnt meg, hogy a szerzetes másutt, Erdély más szegleteiben folytatta áldásos papi működését. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem szeret minden újságírónak nyilatkozni, főként nem a hit kérdéseiben, csak azokkal áll szóba, akiről érzi, hogy elég mély a hite. Az ő hite nagyon mély volt, s meggyőződéssel terjesztette. Egyszer kaptam tőle egy kis zöld, vékony füzetecskét, amelyet ajánlással is ellátott. Szerény borítóján ez a cím volt olvasható: Népünk hitvilága. Elsősorban paptársainak szánta az olvasnivalót, személyes tapasztalatait gyűjtve egybe, a sokat élt és megélt ember tapasztalatait összegezve benne. Legfontosabb – s talán minden értelmiségi szakma űzője által megszívlelendő – mondanivalója, hogy a hagyományőrző közösségekben a pap egy személyben legyen táltos is. S itt nem a kereszténység felvétele előtti korban élt őseink hitvilágában és életében jelentős szerepet játszó táltosra gondolt, hanem a zárt közösségekben élő emberek által megélt „eleven hagyomány” által a papot felruházó tulajdonságokra, ugyanis a maguk egyszerűségében mélyen hívő emberek számára „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán”. S ebből ered a pap, a vezető személyiség felelőssége is, ugyanis az egyszerű emberek „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk” – írja a már idézett munkájában. – „Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!” Többször írtam arról is, hogy Lukács atya megelőzte korát. Bizonyára sokan nem tudják – s akik tudták is nem tulajdonítanak neki fontosságot, lévén, ma már természetes, hogy népi hímzésekkel borítják az oltárt és festékes szőttessel a szentély padlóját –, hogy az ő működése idején díszítették népművészeti alkotásokkal a somlyói kegytemplomot. Ez azonban csak a II. Vatikáni Zsinat óta természetes, a népies díszítés az anyanyelven való misézéssel együtt terjedt el templomainkban 1965 után. Lukács atya 1957-ben került Csíksomlyóra templomigazgatónak, itt szolgált 1970-ig. Korát megelőzve s mintegy előrevetítve a II. Vatikáni Zsinat döntéseit, székely varrottasokkal és szőttesekkel díszítette a templomot, helyettesítve az addig dívó selymet, bársonyt, úri hímzést. Mindezt a néplélek ismeretében tette. A már idézett tanulmányában Lukács atya leírja, hogy a „tudó ember” addig nem tud meghalni, amíg át nem adja tudományát valakinek, akiről azt reméli, hogy az továbbviszi, majd a maga rendjén ráhagyományozza valakire. „A népi józanságnak és a jövő biztosításának csodálatos megnyilvánulása ez! – írja a szerzetes pap. – De egyben nekünk is biztosíték, késői utódoknak, hogy amit tud a népünk, az évezredes tudás, és amit hisz a népünk, az ugyancsak oda nyúlik vissza, ahol az ősi kinyilatkoztatás forrásai csörgedezni kezdtek. Csak éppen le kell hántani róla az útközben rárakódott sokféle hatás rétegeit. Erre aztán ráépíthetjük a krisztusi életszentség hitvilágát!” Remélem, hogy megbékélve távozott, „tudó ember”-ként sikerült még éltében átadnia tudományát valakinek, aki azt továbbviszi. Kilencvenhetedik életévében járt, amikor október 16-án, este fél 7-kor hazatért égi édesanyához, a rajongásig szeretett Babba Máriához. Nyugodjék békében! Sarány István