erős felhőzet
Lyukas a háló. Nagyon
Túl sok sokkoló hírrel találkoztam a napokban, amely gyermekek erőszakos haláláról szólt. Nem, nem a szomszédban zajló háborúból érkező hírek borítottak ki ezúttal (apropó, ez is milyen szomorú, hogy hozzá lehet szokni a tőlünk nem is olyan messze már hónapok óta tartó harcokhoz, már nem is követjük naponta az eseményeket, alábbhagyott a segítőkészség, lecsendesedett az aggodalom, az együttérzés, lassan már csak a kommentszekcióban korbácsolódnak fel a szenvedélyek, ha Ukrajnáról esik szó…), a halálesetek Romániában történtek, és a saját szüleik vetettek véget gyermekeik életének.
A hónap elején Temesváron egy anya két kisgyerekével együtt egy tömbházról a mélybe ugrott, vélhetően „közös” öngyilkossági szándékkal. Mindhárman életüket vesztették. Néhány napja Bákó megyében egy apa tóba dobta két pici gyerekét, akik megfulladtak. A férfiról még nem tudni, hogy maga is öngyilkos lett-e. Az eset állítólag egy családi veszekedés után történt, ahol az apa öngyilkossággal, gyermekei megölésével fenyegette párját.
Apró, pár hónapos, pár éves életek hunytak ki. Néhány nap alatt négy. Szavakkal le nem írható tragédia. És szavakkal le nem írható az a tehetetlenség, közömbösség, amellyel a társadalom, a közösség, a jogalkotók, a végrehajtók állnak az ilyen és hasonló esetekkel szemben. Hány gyereknek kell még erőszakos halált halnia, bántalmazást megélnie, akár szülei keze által, hogy végre komolyan vegyék a törvényhozók és az illetékes hatóságok a gyermekek védelmét?
Egy „közös” öngyilkosságig eljutó anyán bizonyára már az esetet jóval megelőzően is látszott, hogy bajban van. A bákói férfi bizonyára nem először élt a hatalomgyakorlással, a szóbeli (fenyegetés, érzelmi zsarolás stb.) és akár egyéb bántalmazási formákkal, talán mentális problémákkal küszködött. És nem figyelt fel senki, nem jelentette senki, nem segített senki. Ezek a tragédiák általában nem csak úgy lesznek, majdnem mindig vannak előjelek, amire egy jól működő rendszernek, egy érzékeny közösségnek reagálnia kellene, és azok a gyermekek talán még ma is élnének…
Állami intézményrendszerünk annyira takaréklángon működik, hogy csak a nagyon egyértelmű helyzeteket tudja úgy-ahogy kezelni, ellátni. Gyakorlatilag a vakszerencsén múlik, hogy akad-e egy személy, egy szomszéd, egy pedagógus, orvos vagy rokon, aki észreveszi a veszélyt, és megpróbál közbeavatkozni. Ám ha jelenti is a kockázatot, még akkor sem biztos, hogy a gyermekek megkapják a megfelelő védelmet, a szülők a szükséges segítséget. Mert pénztelen, lyukas a szociális háló, elégtelenek a körülmények, jól képzett szakemberek ezrei hiányoznak a rendszerből országszerte.
Ebben az áldatlan helyzetben nagyon fel kéne értékelődjön a környezet, a közösség szerepe. Igen, túl kell lépni azon, hogy nem avatkozunk közbe, hogy családi szennyest nem teregetünk ki, mert mindenkinek megvan a maga baja és rejtegetnivalója. Tudom, nem könnyű „belőni” a kockázat, a veszély méretét, de inkább legyen vaklárma a felelősségteljes állampolgári lépés, azaz az, hogy jelentem, teszek valamit, mint hogy gyermekek testi-lelki épsége, élete kerüljön veszélybe.
Az állam által működtetett szociális hálón túl sokan kihullanak. Ha Ön is úgy érzi, hogy bajban van, kérjen segítséget. Ha más életéért, másokért aggódik, vegye fel a telefont, értesítse a hatóságokat, a 112-es egységes segélykérő szám mellett él az 119-es, gyermekbántalmazás esetén hívható ingyenes szám is. Legalább próbáljunk segíteni.
Asztalos Ágnes
