Miért van olyan kevés nő a közéletben, gazdasági csúcspozícióban, a politikában itt Székelyföldön? Nemrég egy kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, ahol ezt boncolgat­ták a jelenlévők. Közben azt látjuk, hogy a politikusok, igazgatók, cégvezetők mögött gyakran egész hölgykoszorú van, felkészült, jól képzett nőkből, akik „aládolgoznak” főnöküknek, hogy az minél eredményesebb legyen. Vajon miért van ez így? Nem engedik nekünk, hogy vezérré váljunk, vagy mi nem engedjük meg magunknak? Székelyföldi sajátosság-e, hogy a nő valahogy ritkán kerül fel a csúcsra, ha vállalkozik is, csak kicsiben és nőiesen teszi, ha mégis vezetői pozícióba kerül, akkor – legalábbis az elején – gyakran megmosolyogják, nem veszik komolyan, nem fognak vele kezet, s a kézcsók ugyebár már eléggé kiment a divatból… Vagy egyszerűen az a globális probléma áll a jelenség mögött, amely évtizedek óta foglalkoztatja tőlünk nyugatabbra a nőket, a szociológusokat, a pszichológusokat: összeegyeztethető-e társadalmi, gazdasági, közéleti szerepvállalás az anyasággal, a családdal? Vagy nem merünk kockáztatni? Jobban félünk az esetleges kudarctól, a status quo borulásától, mint a férfiak? Nemünk egyik sajátossága lenne ez? Márpedig tény, hogy bennünk nőkben is hatalmas potenciál van, amely jobbá, szebbé, élhetőbbé tehetné a világot. Mégis a legtöbb nő csak akkor „önmegvalósít”, ha ideje jut rá, akkor alkot, ha lefektette a gyerekeket, és megfőzte a vacsorát, vagy akkor vág nagyobb feladatba, ha már kirepültek a gyerekek, s nem kell a vacsora. Vagy már akkor sem. Mert hagyta elszállni álmait, megölte magában a kreativitást a napi rutinnal, és beleszokott, beleidomult a keretbe, ami nemének jutott. Sok a kérdőjel ebben a kis írásban. Mert sok a kérdőjel a női szerepekkel, a nő helyzetével kapcsolatosan is. A világban és Székelyföldön is, mert változik a társadalom, lazulnak a keretek, itt van ugyebár a gender-kérdés és még annyi minden. Úgy vélem, érdemes feszegetni a témát végre nálunk is, de csakis a másik nemmel együtt, soha nem ellenében, hanem mindkettő érdekében. Lehet, hogy ehhez mind a két oldalon ki kell lépnünk a komfortzónánkból, de az általában egy cseppet sem baj, viszont a fejlődéshez, a rugalmasabb hozzáálláshoz mindenképpen szükséges. Így talán egyszer mi is elérünk a valódi egyenrangúságig… Asztalos Ágnes