borús égbolt
Lépjetek, ha mertek
Székelyföldön a heccelés és a virtuskodás vegyes tudományát magasiskolás szinten űzzük. A legbejáratottabb és a legcélravezetőbb „biztatónk” rendszerint az „úgysem mered megtenni…” kezdetű. Ekkor a bizonyítani akaró előtt – legalábbis szóban – nem létezik lehetetlen, leküzdhetetlen feladat. Néha önvédelmi megfontolásokból kifejezetten hasznos, hogy a hevülés csak néhány pillanatig tart, s nagy fogadkozással járó erőfitogtatásból végül nem lesz semmi. De vannak kivételes esetek, amikor kárt maga a tétlenség, az időhúzás, a sok-sok pót- és látszatcselekedet, lényegében a vállaltaktól el nem ismert visszahőkölés, megfutamodás okoz.
„Az úgysem mered megtenni ”-szerű álvirtuskodásban sajnos Székelyföldön, és ezen belül Hargita megyében is ígéretes ötletek és kezdeményezések garmadája merül ki a szóbani megvalósításban. Épp ezért vagy ebből kifolyólag a fogadkozáson és a kezdeti lelkesedésen túl a tényleges vagy részleges megvalósítás fázisáig csak kevés projekt képes eljutni, közös céljaink mentén kézzelfogható rész- vagy végeredményeket alig-alig vagyunk képesek felmutatni.
Itt vannak példának okáért azok a térségi, települési vagy ágazati, alágazati mezőgazdasági egyesületek, gazdatársulások amelyek, az elmúlt tíz esztendőben, de leginkább az utóbbi hat-hét évben sorra alakultak. Hargita megyében – a megyei önkormányzat bábáskodásának, de néha erőltetett törődésének is köszönhetően – még országos viszonyításban is kiemelkedően sok gazdaszervezet jött létre. Szintén minden településen létezik juhos- és szarvasmarha-tenyésztő egyesület, képviselete alakult a Hargita megyei pisztrángtenyésztőknek és mangalicatartóknak, szervezete lett a kézműves sajtkészítőknek, az erdei és kerti gyümölcsöket lekvárokká, szörpökké alakító gazdasszonyoknak, de külön szakegyesületbe tömörültek a burgonyatermelők, a pékek és a húsfeldolgozók, sőt térségi és specifikus célok mentén még a közbirtokosságok is. A legtöbb egyesület születését, megalakulását anno hangos csinnadratta és üdvözlőbeszéd kísérte, fakó tevékenységét vagy tevékenység nélküliségét – tisztelet a kevés kivételnek – viszont csend és közöny övezte. Érthetetlen a passzivitásuk, hisz lenne mivel foglalkozniuk, nem vesztették értelmüket és időszerűségüket a pár éve a gazdákat közös egyesületekbe tömörítő célok. Sőt ezek az egyesületek már régen olyan szövetkezetekké kellett volna váljanak vagy párhuzamosan alakuljanak, amely a hatékonyabb együttműködést, a közös gazdasági tevékenységeket is koordinálja. De csak újabb bizonyítást nyert a tény, miszerint amit alulról őszintén nem akarnak, azt az érintettekre meggyőződésként fentről sulykolni, ahogy a kommunizmusban, úgy ma sem lehet.
A gazdaságtörténeti példák sora tanúsítja, hogy a gazdasági, technológiai elmaradottságot pénzzel, tőkével gyorsan át lehet ugrani, a mentális, gondolkodásbeli fejlődés útját viszont be kell járni. Azon az úton rövidíteni nem lehet. Az együttműködés kultúráját nem lehet pénzért vásárolni, uniós pályázati támogatásokból közbeszereztetni. Az a tudomány csakis meggyőződéssel és alázattal, lépesről lépésre haladva tanulható meg, sajátítható el. A szükség nagy úr, mi pedig már éppen elég nagy szükséget szenvedünk. Száz, száztíz évvel ezelőtt a dán parasztgazdák létező mezőgazdasági szövetkezeteiket sem jó kedvükből, hanem az összefogás kényszeréből hozták létre. Talán lassan mi is eljutunk oda, hogy tennivalóinkról ne csak beszéljünk és várjuk, hogy mások helyettük és értünk cselekedjenek. A húsfeldolgozásnak és helyi hentesáruk előállításának alapját jelentő mobil- vagy kistérségi vágóhidak hiánya továbbra is fájó, megoldatlan probléma. Rendre elhangzik, hogy a vágópontok, kiskapacitású vágóhidak égetően kellenek. Székelypálfalván a helyi gazdák már erejük szerint tettek: a „bábáskodók” most ott segítsenek. De égetően hiányoznak a burgonya-feldolgozók is, a juh- és szarvasmarha-hizlaló telepek, az állatértékesítéssel foglalkozó kereskedelmi szervezetek, értékesítési szövetkezetek. Erdeinkben óriási biokincs terem, ám az erdei gyümölcsök és gombák begyűjtése, feldolgozása, értékesítése továbbra sem rendezett, szervezett, igaz, ebben az illegális szedők felett szemet hunyó hatóságok és a területtulajdonosok kezét megkötő jogszabályok is alaposan vétkesek.
A tejfeldolgozás terén is próbálgatják szárnyaikat az első fecskék, a kézműves sajtkészítők és a gyümölcsfeldolgozó manufaktúrák szintén ígéretesek. De nem szabad megállni, tovább kell menni. Újabb szintet, szinteket kellene lépni. A francia, holland, osztrák minták irányába kell haladni, és távolságunkat a nyugati gazdatársak jövedelméhez és szervezettségéhez, nem pedig a hegyen túli csodavárók fokozatos lemaradásához kell mérni és viszonyítani.
Előrébb, feljebb lépni, tovább-tovább, bár egy újabb lépcsőfokot. Gazdaként bizonyítani, hogy többre, jobbra vagyunk képesek. Ha másért nem, mert provokálnak. Vagy úgysem meritek?
Domján Levente
.jpg)
.jpg)
