erős felhőzet
szórványos felhőzet
Lelki táplálék Oroszhegyből
Kétségtelen, hogy a Szűzanya menybemenetelének ünnepe az egyik legjelentősebb búcsúünnep a Kárpát-medencében. Magyarország Mária oltalmába való ajánlásának emléknapja is (1038), amely külön ünnepet később XIII. Leó pápa engedélyezte népünk számára (1896). A Nagyasszony, a Nagyboldogasszony tiszteletének igénye azonban talán még ennél is régebbi. Úgy érezzük, hogy ősi, hogy mélyen magyar. Ezen a napon van tizenöt templom és kápolna búcsúnapja a Gyulafehérvári Főegyházmegyében.
Az a tény, hogy a görögkeleti többségű országban, ahol élünk, hivatalosan állami ünnep augusztus 15., kifejezetten jót tesz az itteni római katolikusoknak, a magyar kisebbségnek, hiszen – bár gyakran hétközi napra esik, mint idén is – felszabadultan tarthatjuk meg. A gyakorlatilag színkatolikus Oroszhegy népében olyannyira erős volt mindig az ünnep vágya, hogy még az átkosban is igyekeztek emlékezetessé tenni az állami hétköznapot a búcsú által. Mindig sikerült! A hit átütötte a rendszer falát, lehetett az bármennyire táj- meg hitidegen. Több alkalommal volt szerencsém ebbe a festői szépségű faluba ilyen alkalmakkor ellátogatni. Bevallom, hogy mindig napokon át zúgtak bennem a búcsús harangok, zengtek a Mária-énekek, visszhangzottak a prédikációk, mint most is Lokodi Attila dettai plébános szavai. És valamiképpen az örömben és fájdalomban egyaránt megfogalmazódik az összetartozás vágya is, amelyet egy, a nemzetre nehezedő ködös történelmi pillanatban írt vers által is érzek ilyenkor: „Boldogasszony, ezer évig / Édesanyánk voltál, / Eleink, ha hozzád sírtak, / Hozzájuk hajoltál: / Száz ostorral ostorozzon, / Csak ez egyért, Boldogasszony, / A jó Krisztust kérd meg: / Négy-víz-parton, három-hegyen / Mindörökké magyar legyen A máriás ének…” (Sík Sándor: Az andocsi Máriához – Magyar búcsújárók éneke 1920-ból).
Simó Márton
Az a tény, hogy a görögkeleti többségű országban, ahol élünk, hivatalosan állami ünnep augusztus 15., kifejezetten jót tesz az itteni római katolikusoknak, a magyar kisebbségnek, hiszen – bár gyakran hétközi napra esik, mint idén is – felszabadultan tarthatjuk meg. A gyakorlatilag színkatolikus Oroszhegy népében olyannyira erős volt mindig az ünnep vágya, hogy még az átkosban is igyekeztek emlékezetessé tenni az állami hétköznapot a búcsú által. Mindig sikerült! A hit átütötte a rendszer falát, lehetett az bármennyire táj- meg hitidegen. Több alkalommal volt szerencsém ebbe a festői szépségű faluba ilyen alkalmakkor ellátogatni. Bevallom, hogy mindig napokon át zúgtak bennem a búcsús harangok, zengtek a Mária-énekek, visszhangzottak a prédikációk, mint most is Lokodi Attila dettai plébános szavai. És valamiképpen az örömben és fájdalomban egyaránt megfogalmazódik az összetartozás vágya is, amelyet egy, a nemzetre nehezedő ködös történelmi pillanatban írt vers által is érzek ilyenkor: „Boldogasszony, ezer évig / Édesanyánk voltál, / Eleink, ha hozzád sírtak, / Hozzájuk hajoltál: / Száz ostorral ostorozzon, / Csak ez egyért, Boldogasszony, / A jó Krisztust kérd meg: / Négy-víz-parton, három-hegyen / Mindörökké magyar legyen A máriás ének…” (Sík Sándor: Az andocsi Máriához – Magyar búcsújárók éneke 1920-ból).
Simó Márton
