Liszt Ferenc repülőtéren a becsekkolás viszonylag simán ment. Maszkot viseltünk, a biztonsági ellenőrzésnél szófogadók voltunk, de különben sem kötekedtek. Természetesen felmutattuk az oltási igazolást vagy a negatív tesztet, kinek mije volt. Nem húzatták le a cipőmet, pedig volt sarka, ha nem is magas, és mindez aránylag nyugodt, kiegyensúlyozott ritmusban történt. A váróteremben még bőven volt időnk a beszállásig. Eldöntöttem, hogy elköltöm az apró eurómat, mert állítólag Kubában nem fogadják el, és a nagyjából 10 eurónyi fémpénz bizony húzta lefelé a táskámat. Én pedig igyekszem mindig szabadulni a súlytól, amennyire csak lehetséges. Dupla presszót kértem a Costa Coffee kávézónál, egy üveg vizet és egy kis édességet. Kubában aztán kiderült, hogy kár volt ennyire komolyan vennem az utasításokat, ott ugyanis egyrészt a legtöbb üzletben elfogadták nemcsak az apró eurót, hanem a dollárt is, másrészt a kéregető szegények igazán nem válogattak: nekik mindenféle kiszerelés jó volt, csak euró vagy dollár legyen. A szállodában reggeli címén pakolt nem túl gazdag szendvics még a táskámban volt, úgyhogy volt bőségesen elfoglaltságom a repülő indulásáig. A két és fél órás út Párizsig hamar eltelt. Üdítőt, könnyű, de elégséges reggelit kaptunk ügyes kis kartontáskákban, melyekbe szinte hajszálpontosan egy szendvics, egy pici süti, meg a kéztörlő kendő fért el. Párizsban szűk másfél óránk volt az átszállásra, ami egy ekkora repülőtéren eleve kevés, bár elégséges, ha minden működik, mint ahogyan működni is szokott. Eszünkbe nem jutott, mi vár ránk. Pontosan érkeztünk, valahova a hatalmas leszállótéren, ahonnan autóbusszal vittek – ki tudja, hány percet, hisz akkor még nem érdekelt – az érkezési terminálhoz (2F), ahonnan át kellett loholni a 2E terminálhoz, amit több más repülőgép hömpölygő utastömegével együtt, kicsit fel, előre, le, előre keringve meg is tettünk. Ám oda belépni csak az útlevél és a beszállókártya ellenőrzése után lehetett. Nem tudom, hányan voltunk, de sokan, nagyon sokan, hisz minden terminálnak több kapuja van, amin keresztül a különböző gépekhez jut az utazni vágyó. Én csak a tömeget láttam, főként előttünk, mely hömpölygött, nem is láttuk, hova, aztán megállt. Sokáig úgy tűnt, hogy egy helyben topogunk, néha mintha diszkréten megmozdultunk volna, majd egy idő után annyiban tisztult a helyzet, hogy eljutottunk oda, ahol a haladást irányító labirintusszerűen kanyargó, lánccal jelzett korlátok kezdődtek, bár előttünk még mindig csak az amorf tömeg látszott. Még azt sem lehetett tudni, hogy egy, netán két ellenőrzőablak van. Kettő (!) volt. Akkor már a legtöbben azt találgatták, hogy egyáltalán elérjük-e a repülőt? Vagy itt éjszakázunk. És hol? Ez már a repülőtársaság felelőssége, de mi lesz velünk stb. Én ebből a szempontból nyugodt voltam, mondogattam is, teljesen hiába. Egy pillanatig sem hittem, hogy eme csodaváros híres repterén, de máshol sem, képesek lennének elindítanak egy járatot, amelynek az utasai tömegnyomor közepette a bejutáshoz szükséges ellenőrzésre várnak. Én sokkal inkább csodálkoztam, hogy mi van? Európa első és a világ egyik legjelentősebb légi kikötőjében, a Charles de Gaulle repülőtéren nincs elég személyzet?! Nincsenek felkészülve ekkora tömegre, mert szűk két éve nem működött a turizmus csak hébe-hóba? Tessék?! Eddig tartott a nyugati rend, a szervezettség, a mindig minden működik egykori csalóka illúziója? Igen, eddig. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy az Air France mostanában csak hetente háromszor indít járatot Kubába. Ennek egyik következményeként rövidült meg 1 nappal a kirándulásunk az eredeti tervekhez képest. Nem tudom, milyen következményei lesznek ennek a most már inkább idegesítő, mint félelmet keltő járványnak. De az biztos, hogy jó néhány mítoszt és nem kevés illúziót, netán tévhitet lerombol(t), talán újakat kreált, emberi sorsokat térített másfelé, kapcsolatokat értékelt át. Hogy mennyi ezekből a pozitív hozadék és mennyi a különböző jellegű külső-belső veszteség, azt még ezután térképezzük fel, legalább nagyvonalakban. Ilyenek jártak a fejemben, miközben araszoltunk az ellenőrzőablakhoz, ahova a repülő indulásának időpontjában érkeztünk meg, majd futólépésben igyekeztünk a kijárati ajtóhoz, ahonnan újra busz vitt az M46 kapuig, még gyalogolni kellett benn a teremben, aztán újra útlevél + beszállókártya + oltási igazolás (telefonon) + turistakártya (ez kubai specialitás) bemutatása, és végre irány a repülő. Végül egy és egynegyed órás késéssel indultunk – ami igazán nem sok. Erről majd akkor győződünk meg, amikor indulunk haza Kubából. De nem szaladok a dolgok elébe. Tíz és fél órát repültünk, miközben ebédeltünk, uzsonnáztunk, francia konyakot és borokat ittunk, én jót aludtam is. Eléggé szétszórtan ültetett kis csoportunkban volt, aki mindent tudott, kommentált és mindennel elégedetlen volt. Voltak mosolytalan arcok, meg hangoskodók, állandóan ivók, sokat viccelődők, leginkább társasági életet élők, és olyanok is, akiket érdekelt, hova megyünk, mit érdemes megismerni ebből a különös, nagyon különös országból. Mindez körvonalazódott, mire megérkeztünk Havannába, a José Marti repülőtérre. Kubában különben minden, ami fontos, José Marti nevét viseli, de erről majd még szó lesz. A pici repülőtéren hamar érkeztek a csomagok, az enyém szinte azonnal, ahogy a körszalag beindult. Kijutni azonban valamivel bonyolultabb volt. Azt nem tudom, hogy a bizonytalanság az alig újrainduló turizmusnak volt köszönhető, hisz mindössze két hete, november 15-én indult be a pandémia utáni élet, vagy különben is ennyire tájékozatlanok szoktak lenni az ott dolgozók. Tény, hogy az ellenőrzést végző szerveknek, azaz az egyszerűen egy-egy hosszabb asztalnál ülő tisztviselőknek még az sem volt egyértelmű, mit kell felmutatnunk, illetve mit kell nekik megtartaniuk és nekünk mit visszaadniuk – ez a turistakártya esetében különösen fontos volt, mert ott-tartózkodni csak azzal lehetett, aztán kilépni szintén –, illetve, hogy kell-e kitölteni még valami nyomtatványt, vagy elég a már meglévő kártya. De valahogy túljutottunk ezen is, és végre kiléphettem a huszonvalahány fokos melegbe, bőröndömben mindenféle elajándékozni való aprósággal – golyóstollak, szappanok, tusfürdők, pendrive-ok –, mert olyan országba érkeztem, ahol ezek (is) mind hiánycikkek, és ahol 2019-ben – csak akkori adatot találtam – az átlagfizetés havi 20 (húsz!) dollár körül mozgott, egy orvos például 17 és 30 dollár között keresett. De élnek. És túlélnek.

Albert Ildikó