tiszta égbolt
kevés felhő
Különbségek
Nem ülök vonatra! Nem számít, hogy olcsóbb és gyorsabb, mint az autóbusz. Akkor sem! – vívódtam magammal legutóbbi tereputam szervezésénél.
Nyáron többször utaztam a román vasúttársaság járataival, általában másfél vagy egyórás távokat. A harmadik út után az orromban rekedt a büdös vonatszag. Mert mondjuk ki, a személyvonatok többségén kellemetlen, a CFR-re jellemző szag terjeng, amit egyórás utazás alatt a ruha is átvesz, így hát legtöbbször úgy szálltam le a vonatról, hogy magammal vittem ezt a jól felismerhető, jellegzetes szagot.
Nem kívántam, hogy újra vonatra szálljak. Olvasni szerettem volna, kényelmesen utazni, anélkül, hogy beleragadnék az évtizedek alatt a vonatülésre rakódott piszokba.
Egyik alkalommal az ablakból figyeltem a felszállásra váró tömeget, amikor egy fehér, alkalmi ruhába öltözött lányra lettem figyelmes. Az utasok tolakodva rohantak az ajtókhoz, karjukon az izmok megfeszültek, amikor felhúzták magukat a szerelvényre. A lány a tömegből kiválva állt. Nem mozdult. Talán meggondolta magát – tűnődtem. Abban a ruhában én sem szállnék vonatra.
Két hete a Sepsiszentgyörgy és Brassó közötti útszakaszon közlekedtem vonattal. Meglepődtem, amikor a személyvonat rendezett, tiszta és főként szagtalan fülkéjébe léptem. Hirtelen elbizonytalanodtam. Talán rossz járatra, egy gyorsvonatra szálltunk fel. – Nem-nem – nyugtatott meg útitársam, aki észrevette zavaromat. – Itt már ilyen vonatok közlekednek. – Érdekes, és vajon felénk miért nem? Tőlünk féltik, óvják az új vonatokat. Talán attól tartanak, tönkretesszük, összemocskoljuk – fakadt fel belőlem a költői kérdés. A kalauz frissen vasalt ruha illatával lépett a fülkébe, és nő volt.
Pál Bíborka
