Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Amikor átnyújtotta a könyvét, emlékszem, hogy megütköztem a címen. Mi az, hogy a riporter megtér? A riporter vissza szokott térni a helyszínre. Lehet, hogy az egyházát otthagyó később megtér. Vagy megtérhet az is, aki mostanig hamis úton járt, bűnözött. Mondjam a legismertebb hokis-bankrabló-keramikus-filmfőhős példáját? Azután a könyvet és legfőképpen az utószót elolvasva rájöttem, hogy miért is a szokatlan szófordulat. De a magyarázatot a végére hagyom, és inkább kezdjük a riporterrel. Kristó Tibor (1949) ugyanis a Hargitánál vagy utódjánál, a Hargita Népénél jóval több klasszikus helyszíni riportot írt, mint társai. Ami azt is jelenti: bárki másnál többet járt terepre, nem volt rest a megye legkisebb települését, vagy néhány házból álló, legeldugottabb tanyáját is felkeresni, hogy hírt hozzon onnan mindazokról, akiket valóban csak a madár látott. Honnan ez a szenvedélye? Valószínű, köze lehet a múzeumi munkájához, hiszen újságíráskodása előtt, az intézmény munkatársaként, ugyancsak jelentős, általa restaurált korabeli kerámia- és néprajzi gyűjtemények megalapításához járult hozzá. De az is lehet, hogy amikor érettségi után több faluban is vándorpedagóguskodott, rájött arra, hogy milyen tárgyi és emberi értékek mehetnek veszendőbe, ha nem figyelünk rájuk. Kristó Tibor viszont nyitott szemmel és nyitott lélekkel járt, kapcsolatteremtő képességével, hely- és emberismeretével éveken át a hétköznapi élet, a közelebbi vagy távolabbi múlt sok-sok apró részletét igyekezett feltárni, miközben riportalanyaiban is mindig megtalálta, ami érdekes és értékes, amiért érdemes nevüket elültetni a köztudatba. Miközben a romániai rendszerváltás után több verseskötetet is megjelentetett, és általa kitalált, jó nevű szereplőkkel beírta a nevét az erdélyi magyar gyermekirodalomba, riportjait nem hagyta abba. Nyugdíjba vonulása előtt megjelent könyvét pedig azokból a 2003–2008 között megjelent írásaiból állította össze, amelyek közül jó néhány immár kultúrtörténeti, néphagyományi vagy történelmi oknyomozásnak is tekinthető. Hírek szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Honvédelmi Minisztérium nemsokára Segesvár és Fehéregyháza környékén kezdi újból keresni a költő földi maradványait, noha a magánszorgalmú szibériai nyomozás eredményében a legfanatikusabb legendagyártók továbbra is hisznek, bármiféle tudományos és irodalomtörténeti cáfolatok ellenére. Nos, a Kristó Tibor könyvében is van egy kis történet, amelyet érdemes elolvasni, mielőtt újra kutatni kezdenének a környéken. És hogy a riporter miért tért meg? Könyvének utószavában a szerző a székely házak első és hátsó udvarához hasonlítja a zsurnalizmust, és bevallja, hogy őt mindig a sáros, latyakos hátsó udvarok érdekelték. „Sajnos, volt riportalanyaim közül már többen elhagyták ezt az udvart. Én kicsit még maradok, matatok ezen az udvaron. Akad még kevés rendeznivalóm… Közelebbről én is megtérek. A riporter megtér.” De szerencsénkre, Kristó Tibor nem tért meg, hanem egykori lapjában kezdett el újra írni. És tavaly ősszel még az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díját is megkapta. (Kristó Tibor: A riporter megtér. Alutus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008. Szerkesztő: Sarány István, Borító: Hajdú Áron)

Székedi Ferenc