Budapesten a Charta XXI. békéltető és felvilágosító gondolatok jegyében szervezett konferenciát az Együtt az úton magyarok és románok vezérgondolat mentén. A 2019. március 23-án megtartott tanácskozás első részében a témához kapcsolódó előadások hangzottak el, majd kerekasztal-beszélgetés következett. [caption id="attachment_86466" align="aligncenter" width="960"] Magyarok és románok egy asztalnál. Közös jövőkép Fotó: Farkas Antal[/caption] A szervezők nevében dr. Surján László – az Antall- és a Boross-kormányok volt népjóléti minisztere, korábbi európai parlamenti képviselő – olyan értelmiségieket szólított meg, akik mindennapi munkájuk, tevékenységük mellett részt vesznek az általuk is elfogadott és hirdetett megbékélési mozgalomban, felelősséget érezve a jövő nemzedékek iránt, hogy az ellenségeskedés helyett a közös cselekvés útját válasszák. És ars poeticaként azt vallják, amit a Charta XXI. felhívásában is megatálunk: „Mi, a Kárpátok ölelte térben élő közép-európaiak, az elmúlt évezredben gyakran változó országhatárok közé szorultunk. Történelmünk viszontagságai közepette megtapasztaltuk az összetartozás és a közös munka örömét, de a megosztottság és a viszály keserveit is. A XX. század végén a térségen kilenc állam osztozott, s ezek Ukrajna és Szerbia kivételével már az Európai Unió tagjai, és önazonosságuk megtartásával megkezdték a köztük levő határok felszámolását. Miközben térségünk államai között általában folyamatosan javuló kapcsolatról beszélhetünk, nem tagadjuk, hogy időről időre komoly feszültségek is gerjednek közöttünk. A kölcsönös megértést nehezíti, hogy nem ismerjük egymás kultúráját, történelmét. A közeledés gátja az is, hogy több országban léteznek szélsőséges, és a szomszéd népek elleni hangulatkeltéstől szavazatokat remélő pártok. Sikerük a múlt mély sebeiből fakad. A XXI. század mást kíván.” Grezsa István miniszteri biztos, fővédnök megnyitója után Surján László szólt az egybegyűltekhez, majd következtek a meghívottak. Miskolczy Ambrus történész, az MTA doktora, egyetemi tanár Magyarok és románok a sors útjain – a közös történelemkönyv felé?, Lajtai Márk, a Nézőpont Intézet igazgatója Közvélemény – a magyar–román kapcsolatokról, a jelen sorok írója pedig Mi, székelyek és román barátaink címmel tartott előadást. A konferenciának lett volna még két előadója, Gál Kinga európai parlamenti képviselő (Fidesz-KDNP), az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságnak egyik alelnöke és Traian Ungureanu (PNL), aki szintén képviselő Brüsszelben. Surján László alapgondolata – mivel maga is tíz évet dolgozott az Európai Parlamentben – az volt, hogy a két egyazon frakcióhoz (Európai Néppárt) tartozó politikus beszéljen az együttműködésükről, hiszen Brüsszelben csak jól átgondolt konszenzus mentén lehet közép-európai politikai elképzeléseket érvényesíteni. A frakciófegyelem általában felülírja az esetleges bel- és szomszédságpolitikát. Azokban a napokban azonban tetőződött a vita a Fidesz és az Európai Néppárt között, amely nyomán felfüggesztést vagy vizsgálatot helyezett a pártcsalád kilátásba – elég nehezen tud az ember eligazodni, hogy minek is nevezhető tulajdonképpen ez az „affér” –, és a két képviselőt másfelé szólították hirtelen támadt kötelességeik. Mi a magunk részéről nem zárkóztunk el attól, hogy külön kikérjük a két politikus ide vonatkozó véleményét, ám ez időigényes, hiszen elektronikus úton kell kérni a tájékoztatást. (Mihelyt rendelkezésünkre fognak állni a válaszok, azokat közzétesszük.) – Álmom egy mozgalom, amelynek résztvevői a szomszédos állam polgáraiban elsősorban az embert látják, akiért Krisztus meghalt, sőt felismerik egymásban a Krisztus-arcot. Ez a közeledés elméleti alapja, és ez építi a bizalmat. Nem párt és párt, nem kormány és kormány, hanem ember és ember között, lélektől lélekig – mondotta bevezetőjében Surján László, majd így mutatta be az első előadót: – Kétfajta történészt ismerek, az egyik az igazát, a másik az igazat keresi. Miskolczy Ambrus professzor az igazat keresők körébe tartozik, de ő is álmodik egy kicsit. Ez az álom egy közös magyar–román történelemkönyv. Vajon lesz-e ilyen? S ha igen, akkor miért nem? A történelem egy rossz vicc? Miskolczy professzor előadása egy anekdotával kezdődött, amelyet egykori tanárától, Győry János (1908–1973) professzortól hallott, aki az 1930-as években, Párizs felé haladtában, a vonaton megismerkedett egy szimpatikus fiatalemberrel, akiről hamarosan kiderült, hogy román. Erre megjegyezte, hogy: – Akkor ellenségek vagyunk! – Amire ez a válasza érkezett: – Nem, uram, mi szomszédok vagyunk… Ebben benne van a szomszédság teljes problematikája… Az előadó ekkor Jean-Jasques Rousseau-hoz kanyarodván vissza, így idézte a felvilágosodás korának egyik legnagyobb elméjét: „Vigyázzatok a kozmopolitákra, aki azért szereti a tatárokat, mert gyűlöli a szomszédait.” Majd egy Kertész Imre-idézettel így jellemezte a helyzetet: „Ha a civilizáció eléri a fejlettség bizonyos fokát, már nemcsak, hogy nem képes megvédeni magát, hanem látszólag érthetetlen módon, saját ellenségét imádja…” Miután elhelyezte a régiót a mai Európa és benne Közép-Európa jelenében, kifejtette, hogy ilyen értelemben a magyar–román szomszédságot többdimenziós jellege teszi sajátossá. Térben egymásba ékelődve élünk. Sokkal érdekesebb a társadalmi vetülete ennek az együttélésnek. Rétegzett, emeletes jellegű. Ahol 1918-ig az eliteket elsősorban a magyarok alkották, majd fordult a kocka. Az identitásképző történeti interpretációnak vagy mellébeszélésnek az a tétje, hogy ki az áldozat. Áldozatnak ma jó lenni, hiszen a szenvedés feljogosít mindenféle jóvátételre. Román szemszögből az őshonos román népesség az áldozat, akire rátelepedtek a barbárok, történetesen a magyarok (is). A másik oldalon a magyarok találtatnak az áldozat szerepében, akik befogadták a bevándorlókat, akik aztán ezt hálátlanul megtorolták. Főleg azzal, hogy elszaporodtak. Vajon hogyan lehet ebből a történész-játszmából kilépni? Ezt a továbblépést talán Lucian Boia fogalmazza meg a leghitelesebben, ám épp az ő példája mutatja, hogy senki sem próféta a saját hazájában. (Utalás arra, hogy a közelmúltban hazaárulónak nevezték és szekuritátés ügynök-múlttal is megvádolták.) Boia maga is hangsúlyozta több ízben egy közös magyar–román történelemkönyv megszerkesztését. A kényes kérdések és a hétköznapi szitkok azonban nehezítik egy ilyen kötet létrejöttét. Hogyha az akadémiai szemlélet nem is, de a történészek hozzáállása változik. Hogy lehet túllépni azon a sértegető magatartáson, amely a nemzeti ébredés(ek) ideje óta intézményesült? Az egyéni sérelmek mára kollektív sérelmekké váltak. A szép példálózás – Svájc és Dél-Tirol emlegetése – mindig a gyengébb fél sportja. Egy lehetséges magyar–román történelem tankönyvnek olyannak kellene lennie, amelyben mind a két fél magára ismer. Figyeljünk Párizsra – mondotta befejezésül az előadó –, nem azért, mert ott épp tüntetnek, hanem azért, mert ott készült a közös német–francia történelem tankönyv. Nem két történész írta, hanem komoly politikai előkészítő munka előzte meg, és komoly gazdasági érdek fűződött hozzá. A magyar–román kapcsolatok mai állásáról A Charta XXI. immár négy éve működik együtt a Nézőpont Intézettel – vezette be a konferencia szervezője a következő témát –, ezekből a felmérésekből tudhatjuk meg, hogyan gondolkodnak Magyarországról a szomszédok, és milyeneknek látják őket a magyarok. Az idei kutatás elkészült, amelynek román vonatkozásairól a továbbiakban Lajtai Márk tartott rövid előadást. A Nézőpont Intézet a felmérések mellett különös hangsúlyt fektet a közép-európai kapcsolatok előmozdítására. Kijelenthető, hogy az elmúlt négy év Közép-Európa felértékelődéséről, annak elmélyítéséről szólt. Az itt élő népek és képviselőik felismerték, hogy közös érdekeket hatékonyan érvényesíteni csak együttműködéssel lehet. Erre a közeledésre külső erők időnként bomlasztóan kívántak hatni. Emlékezetes Jean-Claude Junker múlt év végén tett nyilatkozata, amely feltételezhetően egy ilyen megosztási kísérlet volt. (Az Európai Bizottság elnöke múlt év októberében kijelentette, hogy Erdély Romániához való csatolását akarja ünnepelni december elsején. Lehetséges, hogy lelkileg együtt próbált érezni a centenárium ünnepén a románokkal, de nem sokkal később – az MTI-t idézzük – kijelentette, hogy „a bukaresti kormány nem teljesen értette meg, hogy mit jelent az uniós elnökség. Megfontolt tárgyalásokhoz a soros elnök országnak oda kell tudnia figyelni a többiek álláspontjára, és nagy akaraterővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy saját kívánságait félretegye. Ezzel kapcsolatosan vannak kétségeim.”) Nagy haladás – mondotta a kutató –, hogy időről időre ma a romániai politikai diskurzusban is megjelenik, hogy a Visegrádi Négyek (V4) együttműködésére szükség van, és ehhez a csoportosuláshoz közeledniük kellene. Más vonatkozásban a statisztikai adatokra támaszkodva folytatta a prezentációt. Reprezentatív mintán keresztül, telefonos felméréssel állították össze az adatokat. A magyarországi lakosság mintegy egyharmada (34%) bizakodó, szintén nagyjából egyharmad (34%) elutasítóan nyilatkozott, és a fennmaradó 34% nem adott egyértelmű választ. Ez a mutató a legrosszabb a szomszédos államok viszonylatában. Annyi változás történt az utóbbi négy évben, hogy Ukrajna is „felzárkózott” erre a szintre. Amikor a román–magyar politikai kapcsolatok állapotáról kérdezték a lakosságot, szintén egy ehhez hasonló, „legkevésbé megfelelő” állapot tükröződött. Arra a kérdésre viszont, hogy melyik országgal tartanák leginkább fontosnak a kapcsolatok jó irányú alakulását, némiképp kedvezőbb válasz született: mind a négy évben rendkívülien fontosnak, elsőrendűnek tartották a kétoldalú kapcsolatok kedvező alakulását. Egy másik felmérés a közép-európai országokban készült, arra is van rálátás Budapesten, hogy a romániai közvélemény hogyan látja ma Magyarországot. A négy év során három alkalommal abszolút többségben volt azok aránya, akik kedvezően nyilatkoztak. És ezek a számok alátámasztják a személyes tapasztalatokat is. – Nem lehetetlen Közép-Európa reneszánsza – zárta bizakodóan beszámolóját Lajtai Márk. folytatjuk Simó Márton