enyhe eső
havazás
borús égbolt
Közeledve a normalitás felé?
December második felében a sajtó figyelmét jórészt a harminc évvel ezelőtti események kötötték le. Minden magára valamit adó orgánum igyekezett emlékezni és emlékeztetni. Kétségtelen, hogy azokban a három évtizeddel ezelőtti napokban, 1989–1990 fordulóján még boldogok és felszabadultak voltunk. Szabadnapokat, hosszú hétvégéket osztott az átmeneti vezetés, az üzleteket igyekeztek feltölteni, érkeztek a segélyszállítmányok, a televízióban rendes műsorokat sugároztak, és benne – az állami médiában, ahonnan korábban még a jóízű román nyelvet is száműzték, tulajdonképpen csak az ideológiai minimalista sallang szlengje járta – több nyelven köszöntötték a nézőt.
Ünnep volt ugyan, de mindenki nagy izgalomban élt, s talán nem volt olyan család vagy baráti társaság az országban, ahol ne a friss változások képezték volna a fő beszédtémát. Olyankor mindenki részesnek és fontosnak érzi magát. Eluralkodik egy érzés az emberben, hogy maga is alakítója a változásoknak. Én sem voltam ezzel másképp. Hol városon, hol falun tartózkodtam akkortájt. Itt is, ott is hozzá akartam, hozzá szerettem volna járulni a dolgokhoz. Emlékszem arra, hogy falunkban ekkor pukkantak-villantak az első demokratikus petárdák. Nálam pár évvel fiatalabbak gyűltek a kocsma előtt, és hajigálták jobbra-balra, pufogtatták égnek a „fellőttségeket”. Utáltam, de úgy voltam véle, hogy majd csak megunják. Talán most tartunk ott, mindenféle hatósági beavatkozást követően, hogy ez a foglalatosság is megtalálta a maga helyét és idejét. Időközben már a fiam is megutálta… Aztán amikor Udvarhelyen jártam ezekben a forradalmi időkben, öröm volt bemenni a Városházára, ahol a frissen elcsapott elvtársak irodáiban zajlott a rendszerváltozás. Élesben. Késő éjszakába hajlóan lehetett vitázni a hogyanról. A másik élményem már inkább vizuális: soha nem tudom elfelejteni azokat a gőzfelhőket, amelyek a Bethlen negyed fűtési rendszeréből, a földből, a tömbházak oldaláról gomolyogtak szerte a légtérbe, jelezvén, hogy ettől tovafelé még a légteret is távfűteni óhajtják, és majóban-rövidgatyában fogunk élni a lakásainkban, mintha egy végtelen brazil vagy argentin szappanopera lenne az élet. Ahogyan a hőközpontok, úgy magunk sem felkészülten éltük meg azokat a rendszerváltó pillanatokat. Csak sejtettük az irányt.
Emlékszem arra, hogy már az első követeléshalmazban benne volt az ország területi átszervezése, a magyar nyelv hivatalossá tétele és az autonómia. Egyébként úgy is viselkedtünk, hogy ezt a hármat, meg másik ötvenet teljesítettünk. Önként. Magunknak. Csak úgy. Belső felindulásból. Nagyvonalúan megadtuk magunknak, és a teljes demokrácia fílingjét éltük. Milyen jó lett volna, ha megmarad! – fogalmazódik meg bennem a gondolat, amikor visszaszállok onnan a mába…
És milyen érdekes, hogy az önmagát egységes nemzetállamként képzelő ország, képzelgő vezetőivel, ósdi akadémizmusával, hazug legendáival, a nemzetet megteremtő és felépítő nagyjai sírján taposva – akiket módszeresen meggyilkoltak a börtönökben, s most emlékkeresztekkel és boldoggá avatásukkal próbálnak engesztelni – ma színesebb, mint volt valaha. A nyugállományba vonult tengerészkapitány, akivel olykor még szót is értettünk, azt mondta volt, hogy az államelnök mindig görögkeleti hitű lesz nálunk, s úgyszintén a miniszterelnök is. Víziója azonban nem teljesült: tiszta szász gyökerű, evangélikus az államfő, félig székely-magyar, unitárius a kormányfő. Ez a „normális Románia”. De ettől semmi nem lett jobb. Sőt! Rosszabb, mert a nagyromán nemzeti önámításban az elit, de maga a két vezető sem képes mit kezdeni önnön gyökereivel. Mert nincsen ereje a kampányban annak, ami szász vagy ami magyar. Csak a másfajta, a hamis nacionalizmus célravezető, annak van szavazatokon is érződő ereje. Viszont alig beszélnek arról a néhány – némelyek szerint négy, mások szerint nyolc – millió állampolgárról, aki külföldön élve dolgozik és egyre nyitottabb, hiszen lételeme a tolerancia, ha másutt vágyik a befogadásra. A külföld edzetté teszi az embert, hajlandóvá a másképp való gondolkodásra. A trianoni döntés után száz évvel, miközben ünnepel a honban marad csonka román elit, a nemzet maga romokban: ennyi fiatal, bátor és kezdeményező életet itt nem kaszált, nem kaszabolt le a pestis, a török, a világégések, de még a kommunizmus sem. Úgy tűnik, hogy a román nép most „írja” a maga Trianonját. A mi bajunk, hogy mi is ott vagyunk azokban a lagúnákban. Emlékezünk majd esztendő-hosszan. De vajon szabadulunk-e a megalázottság nyűgétől? Vagy később még kisebbek, még csonkábbak leszünk... Vajon lesz-e szárnyunk, lesz-e még álmunk, amelyet visszametszhet majd a rideg valóság? Vagy odavész immár test s a lélek egyaránt?
Merjünk nézni távlatok iránt.
Simó Márton
-min.jpg)
