Az értelmi fogyatékosság körül sok a tévedés, az előítélet, a rosszul értelmezés és a fogalomzavar, amit csak fokozott a polkorrekt kifejezésmód megjelenése és a kikényszerített, de át nem gondolt átnevezések – például sajátos szükségletekkel rendelkezők – okozta bizonytalanság. Férfiasan be kell vallanom, hogy mindenféle irodalomnak utánanéztem magam is, mielőtt nekifogtam megírni ezt a részt, nehogy tévedjek, és támadási felületet adjak az árgus szemekkel figyelő PC-imádóknak. Mert a political correctly beszédmóddal és attitűddel az a legnagyobb baj, hogy sokszor nagyobb zavart okoz igen sok területen – nevezetesen épp a címben is szereplőben –, amikben addig is sok volt a félreértés és/vagy félreértelmezés, anélkül, hogy bármi reális hozadéka lett volna. A kívülálló sokszor eddig sem tudta, miről is beszélünk igazán, most pedig talán még kevésbé értjük meg egymást. Az átnevezett jelenségeket nem szüntette meg (nem is akarta – mondják a védői), nem tette kívánatossá, az eltűnt előítéletek helyett pedig más típusú gondokat okozott. Például az integrált oktatást, amelynek gondjairól szintén nem illik beszélni. Az értelmi fogyatékosság (szellemi fogyatékosság, mentális retardáció, értelmi lemaradás, a köznapi beszédben gyengeelméjűség vagy régebbi, de ma is használt, mert az egyik legegyértelműbb elnevezése szerint: az oligofrénia (sokak szerint oligofréniák) veleszületett vagy kisgyermekkorban szerzett állapot. Ezt hangsúlyozni szeretném: állapot, nem betegség. Ugyanúgy, ahogyan a zsenialitás sem betegség. Mindkettő az értelemnek, ennek az emberi képességnek, amely a nagyon gyengétől a ragyogóig terjed, a két ellentétes végén helyezkedik el. És ez máris az egyik nagy vitatéma, vagy még inkább a korszellem befolyásolta kérdés. Mert a szellemi fogyatékosság nem „gyógyítható”, ahogy azt sokan szeretnék beállítani, mások pedig remélni. Vagyis nem változtatható meg lényegesen, bár a korai fejlesztéssel, nagyon sok szakszerű foglalkozással, nagyon sok energiaráfordítással valamennyire javítható. (folytatjuk) Albert Ildikó