Már neve is van: Péter Pán (a mesében felnőni nem akaró gyerek) szindróma. A szindróma megjelölés vitatható és kétes. Vagy valóban betegségről van szó, akkor sürgősen gyógyítani kell, vagy – ha az elterjedtségének arányát nézzük – akkor teljesen beteg a társadalom, amelyben kialakult. Ám valószínűbb, hogy nem is betegség, hanem egyszerűen egy társadalmi és pszichológiai fejlődési stádium, állapot, amit azonban jó lenne végre korrigálni és minél hamarabb magunk mögött hagyni. Személyiségfejlődési zavar, amelynek korunk társadalmi feltételei nagyon is kedveznek: fogyassz, élvezz, ne gondolkozz, ne törődj se a holnappal, se mással, csak a te jelenlegi jóléteddel. A jelenség oka egyrészt a családban keresendő: a család igénye, hogy mindent megadjon a gyereknek, nem hagyja azt leválni, nem tanul önállóságot és neki kényelmes is. Önbizalma nem alakul ki, legfeljebb túlkompenzáló nagyképűség, ezért fél a függetlenségtől, a harctól, a megmérettetéstől – mert nem készült föl rá és nincsenek eszközei hozzá. A tudás, a harc, a diploma, a munka számára nem érték, meg nehéz, lejáratott és riasztó. Érték a boldogság, a gazdagság, a divatos cucc – csak azt felejtik el tudatosítani benne, hogy azt valami módon meg kell szerezni – azaz dolgozni kell(ene) érte. A bulival, szórakozással felnőtt fiatalok jelenorientáltak, nincs jövőképük és nem is akarnak ezen változtatni. Álmuk a jó kocsi, a vigasság, a társaság, az új ruha, sokadik cipő, a jó csajok vagy a gazdag pasi megszerzése. Megfelelő szerepmodell sincs, hisz a szülők élete arról szól, hogy őt elkényeztetik, nemritkán a szerepeket is felcserélik: a gyerek az úr, aki körül ugrál az egész família, függesztik vagy teljesen elhanyagolják. A legfőbb értékké és (elérhetetlen) céllá vált örök ifjúság ebben az összefüggésben ráadásul egyrészt azt sugallja, hogy az ő fiatalsága önmagában érték, anélkül, hogy ezért bármit tennie kellene, másfelől, hogy a célok, ha egyáltalán vannak, elérhetetlenek. Ráadásul a média és a reklámipar ijesztően célirányos tevékenységet folytat ezen a téren: infantilizáló hatása félelmetes és sajnos még nem ijedtünk meg eléggé tőle, ahhoz, hogy fellépjünk ellene. Illetve aki felismeri, csak egyéni szinten, esetleg a maga szűk körében tehet – de ott tehet(ne)!!! – ellene. Nőknél ritkább. Sokkal inkább a partnerség másik feleként jelenik meg, azaz mint anyát játszó nő – Wendy-szindróma –, aki ha kell, tovább védi, putyukálja az örök kamaszt. Talán mifelénk még nem tragikusan rossz a helyzet, de nagy léptekkel haladunk afelé. Albert Ildikó