A kórházi fertőzések meghosszabbítják a kórházi tartózkodás idejét, lelki és anyagi terhet rónak a páciensekre és a hozzátartozókra, és nemegyszer a beteg halálához vezetnek. Ezekről a nozokomiális fertőzésekről elsősorban kampányszerűen értesül a társadalom – nálunk a bukaresti Colectiv Klubban bekövetkezett tragédia és a tavalyi fertőtlenítőszer-botrány kapcsán került a lapok címoldalára –, pedig napirenden van előfordulásuk, és nemcsak Bukarestben, hanem megyénk kórházaiban is. Lapunknak egy lábtöréssel kórházba került nő, valamint egy fertőzés miatt elhunyt idős asszony unokája mesélt kálváriájukról. [caption id="attachment_42550" align="aligncenter" width="1000"] Orvosi látlelet a kibocsátó dokumentumon és halotti igazolvány. Igazolják a fertőzés tényét[/caption] Staphylococcus aureus, Esche­richia coli, Proteus, En­te­ro­bac­ter, Clostridium diffi­cile… – ezeknek a sokszor rettegett, fertőzést okozó baktériumoknak nincs magyar nevük, s talán ez az egyik oka, hogy sokszor a kórházi kibocsátó láttán sem tudatosul a betegben, hogy az alapbetegsége mellett egy kórházi fertőzésen is átesett. A. B. viszont ennél sokszorosan rosszabbul járt. Törött lábbal a fertőzőn A 49 éves A. B. térde tavaly szeptember 2-án törött el, és ekkortól november végéig, kisebb megszakításokkal kórházban feküdt. Az első kórházi kibocsátót mutatja, amelyen többek között Enterococcus faecalissal, E-colival és Clostridium difficilevel való fertőzés, valamint különböző légúti megbetegedések is szerepelnek. A. B. számára ez még nem volt minden: gyógyszerallergiája allergiás sokkig, Quincke-ödémáig vezetett. – Kétszer műtöttek a térdemmel, és már a második műtét alatt jelentkezett a hasmenés. Nem tudtam lábra állni, nem voltam szobatiszta, pelenkáztak, az ágytál már nem volt elég, nagyon erős, szinte folyamatos hasmenésem volt. Nem is gondoltam kórházi fertőzésre, azt hittem, hogy adnak valami hasfogót, s azzal helyrejövök. Egyik reggel vért vettek, és azt kérdezték, hogy beleegyezek-e egy Clostridium-tesztbe, mert sajnos a kórház nem tudja finanszírozni és én kell fizessem. 50 lej körül volt. Persze, beleegyeztem, de nem tudtam, hogy tulajdonképpen miről van szó, s csak akkor szembesültem azzal, hogy fertőzés, amikor utána tüdőröntgenre vittek, és a személyzet egymás között arról beszélt, hogy mikor visznek át a fertőző osztályra? Akkor összeomlottam. Az a hét amúgy is nehéz volt, hiszen már úgymond az „osztályon kívül”, szepszises kórteremben voltam. A fertőzőt pedig úgy képzeltem, hogy a lehető legrosszabb dolog, ami történhet – számolt be a történésekről. Antibiotikumos kezelés A. B. elmondta, hogy mivel a műtet után néhány nappal belázasodott, antibiotikumot kapott, többfélét kipróbáltak, de a láz nem akart megszűnni. Időközben átkerült a fertőzőre, és egy újabb adag után hólyagok jelentek meg a testén, majd a hidrokortizon hatására allergiás sokkot kapott. Akkor minden gyógyszert leállítottak. – Nagyon drasztikusan beállították a diétát: zöldségleves, banán, alma, sajt, rizs. Két és fél hónapon keresztül csak ezt ettem. Szeptember 30-án hazajöttem, következő nap itthon belázasodtam, ekkor volt az első visszaesésem a háromból. Kezdett menni a hasam, de semmi gyógyszert nem mertem bevenni az allergiás sokk miatt. Próbáltuk házi módszerekkel levenni a lázat, nem sikerült. Mikor bekerültem a fertőzőre, ki voltam száradva, ott felerősítettek, egy hét után kiengedtek és két hétig szigorú diétát rendeltek el, és még egy hétig kellett szedni a gyógyszereket. S alig hagytam abba a gyógyszeres kezelést, ismét kezdődött elölről. Gondoltuk, szedem otthon a gyógyszert, helyrejövök, megint nem mentünk egyből vissza az orvoshoz. Egy hétig szedtem a gyógyszert, de ahogy abbahagytam, megint kezdődött elölről. Ehhez még hozzátartozik, hogy mindeddig gipszben volt a lábam, majd levették a gipszet, és kellett volna kezdjek legalább a házon belül mozogni, de mivel rosszul voltam a láz és a hasmenés miatt, feküdtem, nem kaptam a vérhígítót, a lábam nagyon feldagadt, és fellépett a trombózis, úgy, hogy halmozódtak a problémák. Így jutottam oda, hogy a fertőző osztályon kezelték a trombózist is, mert a fertőzés miatt a kardiológiára nem utalhattak át, de ez számomra érthető volt, és hangsúlyozom, hogy a kardiológus előírásának megfelelő kezelést kaptam, nagyon odafigyeltek rám – mondta A. B. – Mi volt a legrosszabb? – kérdeztem tőle. – Hogy nem tudtam semmit enni hónapokig. Hogy nem tudtam, hogy meddig tart ez az állapot, hány visszaesésre lehet számítani – hangzott a válasz. – A bizonytalanság, hogy nem tudtam, mikor gyógyulok meg, hogy meggyógyulok-e egyáltalán. Bíztam benne, hogy nem vagyok benne a halálos öt százalékban, de amikor már harmadszor is visszaestem, nem tudtam, a szervezetem miként reagál. És rossz volt a kiszolgáltatottság. Így, hogy ez a betegség lábtöréssel kötődött össze, hogy nem mozdulhattam, és más kellett engem hónapokon keresztül ellásson, ez kegyetlen volt! Feltételezések Arra voltam kíváncsi, még visszaeshet? – Megvan az esély bármikor – hangzott a válasz. – Vannak például olyan ételek, amelyek kiválthatják. Azt olvastam, hogy a lakosság mintegy 20%-a hordozza a baktériumot, ezért nem jelenthetem ki teljes meggyőződéssel, hogy a kórházban kaptam el. Hordozó is lehettem, és kiválthatták az antibiotiku- mok. Éppen ezért, úgy gondolom, hogy az embereknek információra volna szükségük. El kellene mondják, hogy mire számítson a beteg, akinél megállapították ezt a fertőzést. – Tegyük fel, hogy nem volt hordozó. Megfertőződhetett a kórházban? – kérdeztem a betegtől. – Minden további nélkül. Úgy láttam, hogy nincs elég kesztyűjük, pedig minden beteg után kesztyűt kellene cserélni. Nincsen elég segédeszköz. Kevés a személyzet. Szerintem az ágytálak tisztán tartása, fertőtlenítése ezen is múlik. A kórházban, ahol voltam, kivitték az ágytálat, kiöntötték, vitték a következő betegnek. Nem volt annyi ágytál, ahányan voltunk. Amúgy is zsúfoltság volt és a látogatók is jöhettek-mehettek. Azt sem tartom helyesnek, hogy az a gondozó személyzet, aki rendbe teszi a beteget, az végezze a kórterem takarítását és az étel kihordását is. Egyébként azokon a részlegeken – mert végül is két fertőző osztályon is voltam két városban –, ahol tisztában vannak ennek a fertőzésnek a veszélyeivel, nagyon odafigyelnek, mindig felvették a köpenyt, maszkot, ha mosdattak, ha rendeztek. De nem csak a Clostridiumról van szó. Fennállt az enterococcus is. Szerintem a frissen műtötteket az első napokban el kellene különíteni. Engem kedden megműtöttek, és szombaton a hatágyas kórterembe minden betegnél 4-5 látogató volt, miközben azon a héten a hat emberből négyet műtöttek. Rosszul lettem, és kértem a nővéreket, hogy toljanak ki a folyosóra, hogy levegőt kapjak. Elkönyvelték, hogy öreg volt és meghalt A. B. még nem nyerte vissza munkaképességét, mert a fertőzések késleltették a rekuperációt, a gyógytornát, és a lábadozás elhúzódott, de most már megvan minden esély, hogy felépüljön. A 85 éves C. D. számára viszont halállal végződött a szintén esés miatt bekövetkezett kórházi beutalás. – Nagymamám egy korához képest jó egészségnek örvendő asszony volt, egyedül élt, ellátta magát – mesélte E. F. – Elesett, felhasadt a térde és bekerült a kórházba, az ortopédiára. Elég mély volt a seb, összevarrták, nagyon jól gyógyult. Mindennap látogattuk, jó volt a kedélye, sokat kacarásztunk, csak az ablak mellett volt az ágya és egy betegtársának folyton meleg volt, ezért gyakran kinyitották az ablakot és sokszor huzatban feküdt. A lábsebére antibiotikumos kezelést kapott, feltételezem, hogy gyomorvédő nélkül. Tíz nap antibiotikumos kezelés után hazament falura, mindennap cseréltük a kötést, vele voltunk, de mintha meghűlt volna. Panaszkodott, hogy a háta fáj, köhögött, s arra gondolt, vajon nem tüdőgyulladásban szenved-e? Itt rontottuk el, mert felhoztuk újra a kórházba, de láza nem volt és a tüdőgyógyász azt mondta, talán nem tüdőgyulladás, de valami látszik. Megint elkezdték az antibiotikumot adni – ez 2015 szeptemberében történt –, s amikor lejárt a kezelés, megint hazaengedték. Hazakerülve elkezdett menni a hasa. Gondoltuk, legyengült a szervezete, adtunk mindenféle hasfogót, diétáztattuk, de nem lett jobban, csak ment a hasa, egyfolytában, s végén már hőemelkedése is lett. Amikor elhoztuk a kórházba, az orvosnő azt kérdezte, hogy mikor volt vizelete utoljára. A hasmenés mellett erre mi nem is figyeltünk fel… kiderült, hogy a vesékkel gond van. Befektették, de még aznap éjjel átkerült az intenzívre, és egy nappal később kómába esett. A család utólag tudta meg, hogy a Clostridium difficilevel való fertőzésnek az egyik tünete a hasmenés, és azt is, hogy ez azzal járhat, hogy az antibiotikumok miatt is legyengült szervezetben sorra leállítja a szerveket. C. D.-nek előbb a veséi álltak le, majd a tüdő, aztán a vérkeringés omlott össze. – A szíve 85 évesen is olyan erős volt, hogy nem adta fel könnyen – folytatta az unoka –, szinte már az orvosokat is bosszantotta. Gépeken tartották, foglalkozni kellett vele, feltelt vízzel. Borzasztó látni, végignézni. Épp akkor jött egy bizottság, hogy a kórházat akkreditálják, és nem engedtek be, bármennyire kértem. Volt egy kedves kezelőorvos is, aki mondta, hogy clostridiummal fertőzött, de nem mondták, hogy ez egy kórházi fertőzés. Pirossal volt ráírva a kórlapjára, hogy clostridium és ez szerepel a halál beálltát megállapító orvosi igazoláson is. Eddig a történet. Elkönyvelték, hogy a néni öreg volt és meghalt. Aztán utánaolvastam, és láttam, hogy az országban már fiatalok is haltak meg emiatt, és azzal, hogy megyénkbeli kórházban is előfordul, mi csak felsorakoztunk a hazai valósághoz. Mi lett volna, ha…? E. F. azóta is sokszor felidézte magában a történteket, töpreng, hogy jó lett volna, ha nem viszik be a nagymamát a fertőzőre, vagy ha tudták volna, mivel állnak szemben, vagy ha az orvosok felkészítik, mire lehet számítani egy kórházi tartózkodás és egy antibiotikumos kúra után… – Ha rögtön rájöttünk volna, vagy az orvosok is, akkor lett volna esélye a nagymamámnak. Mert van ellenszere a Clostridiumnak, de ahhoz tudni kell, hogy mivel állunk szemben. Szerintem csak ritkán mondják ki, hogy valaki kórházi fertőzésben halt meg. Mindig kerülnek más diagnózisok, gyakran éppen az, amiért a beteg a kórházba került. Nagymamámnak is leálltak a szervei, amiatt halt meg, de hogy mitől álltak le a szervei, arról nem beszélnek… Én most úgy látom, hogy a szerencsétlen véletlenek, a seb, a kötözés, amit még a fertőzőn is folytatni kellett, az emberi hozzáállás mind-mind hozzájárult a nagymama halálához. Daczó Katalin