Hirdetés

Könnyedén a tufák városairól

HN-információ
Toszkánában, amely köztudottan kedvenc vidékem, ezúttal még három aprócska települést kell megemlítenem, mert most ilyen keveset látogattunk meg belőle. Természetesen mindegyik középkori, és a hegyoldalra – tufára – biggyesztett. A tufa a vulkánok kitörésénél keletkező hamuból és porból létrejött, lazább szerkezetű kőzet, amely jellemző erre a vidékre. Épp ezért az itt kanyargó-kapaszkodó Pitigliano, Sorano és Sovana városkákat szokás a tufák városaiként emlegetni. A legkülönlegesebb – még olasz viszonylatban is az – Pitigliano, nemcsak a tréfásan hangzó nevéért, hanem azért is, mert valóban a hegyoldal folytatásában, megmagasításában épült, szinte beleolvad a tufába. Tündéri látvány mindenhonnan: több úton is megközelíthető és bárhonnan nézzük, olyan, mintha a hegy tetejére faragták volna. Boltívekkel megtört külső falai, egymásba simuló házai, a sok-sok ablakocska és egy-két kimagasló tornya messziről manók tanyájának láttatja. Ódon utcái, terei a kötelező szökőkúttal, a rengeteg tökéletesen egyenes lépcsője mind arra várt, hogy végigmenjünk rajta. Apropó lépcső meg utcácskák! Nem tudom, mennyire tűnt fel másoknak, lehet, hogy csak nekem, a csíkszeredai járdák gödreiért annyira különös, de Olaszországban a legeldugottabb, legkacskaringósabb és legtöbb lépcsőt számláló utcákban is könnyedén lehet járni, akár magas sarkú cipőben is, mert bár legtöbbjük nagyon régi és kövezett, mégis olyan sima, amilyen a mi aszfaltunk talán sosem lesz. A nagyjából háromezer lakosú várost szokás Kis Jeruzsálemnek is becézni, mert valamikor – már a 16. századtól – jelentős zsidó közösség élt itt, illetve menedékül is szolgált e nemzet tagjainak. Az eléggé elzárt városrészt a második világháborúban bombatalálat érte, de mára részben helyreállították és látogatható. A szinte teljesen dísztelen zsinagóga egészében áll, a többi része ellenben inkább csak jelzi, hol mi volt egykoron. Külön élmény volt, hogy egyből megtaláltam a művészeti galériát, ahol két gyönyörű tárgyat vásároltam, mikor először jártam ott: egy darab fehér márványra (a beleégetéshez hasonló) különös technikával felvitt (festett?) gyönyörű stilizált tájképet és egy szintén teljesen egyedi módszerrel előállított tálacskát. Ez utóbbi üvegből készült, de úgy, hogy színes szárított virágokat, leveleket és szárakat zártak bele. Márványkép volt néhány most is, bár sokkal kisebb volt a választék, mint első alkalommal. Üvegtárgyak meg egyáltalán nem voltak. A helyiség jelentős részét ruhafélék és kiegészítők foglalták el, a művészi tárgyak szinte már csak a kirakatban maradtak meg. Érdemes elgondolkozni, hogyan és főként miért változtak így meg az arányok? Vajon csak a pandémia okozta turizmus hiánya magyarázza, esetleg valami más is? Vajon mi? Megnéztük a vidék egyik különlegességét, sőt furcsaságát is: egy tufába vájt utat, amely számomra önmagában nem sokat jelentett. De a történészeket izgatja. A számtalan tufába vájt út ugyanis, melyek több méter magas falak között kanyarognak, hatalmas, értelmezhetetlen rendszert alkotnak, mely szinte összeköti a három várost, néha nekropoliszokat érint, de valódi célját senki sem fedezte fel. Eredetük némelyek szerint az etruszk időkig nyúlik vissza, mások szerint elképzelhető, hogy még régebbiek. Ám akármikor készítették őket, azt senki sem tudja, semmi nem jelzi, mi célból végezték ezt a nagy munkát, vitáznak rajta, találgatják a szakemberek mai napig. Hasonló utak találhatók Spanyolországban, Törökországban és Jordániában is. Pitiglianóból akár egy ilyen tufába vájt titokzatos úton is eljuthattunk volna Sovanába, vagy Soranóba, de mi az autóbuszunkat választottuk. Előbb Sovanába mentünk, amely tulajdonképpen egy kőházakból épített utca, amelyen végig fenyőágas formában lerakott vékony kőlapocskákon jártunk. A végén egy 8–9. században alapított, mai formáját a 16. században elnyert Santa Maria-templomocska várt, néhány megmaradt és feltárt freskóval. Közben elhaladtunk egy palota mellett is, amelyet az 1500-as években építtetett a Bourbon del Monte-család, és amely ma egy művelődési társaság székhelye. Színielőadásokat, hangversenyeket tartanak benne, és néha filmet is vetítenek. Természetesen fagylaltozója és pizzázója is van az utcányi városnak. Mivel ebédidőben jártunk ott, és szabad időt is kaptunk, nem volt jobb elfoglaltságom, mint kipróbálni az utóbbit. Bevallom, nem volt élmény. Illetve kellemetlen élmény volt. Kiderült, amit nem akartam addig elhinni, hogy Itáliában sem készítik mindenhol tökéletesen a pizzát. Túl száraz, túl kemény volt a tésztája, ráadásul sokat kellett várni rá. Így már nem jutott időm kipróbálni a fagylaltjukat, amit a többiek határozottan dicsértek. Sorano, bár lakosainak száma nagyvonalakban ugyanannyi, mint Pitiglianoé, a megszokott kastéllyal, amelyet a 14. században építtetett az Orsini-család, majd úgy felújította kétszáz év múlva az egyik utód, hogy ma a reneszánsz hadi építészet egyik példájaként emlegetik. És végezetül hadd idézzük egy pillanatra azt a várost, amelyben, illetve amely mellett aludtunk arrafelé menet az első éjszaka: Arezzót. Igaz, hogy most nem néztünk meg ott semmit, de négy évvel ezelőtt, mikor toszkán csemegéket látogattunk néhány napig, jártam ott. Most pedig mindenképp illeszkedik a leírtakhoz, hisz tufára épült és az etruszkok alapították. Ráadásul a legnagyobb az eddigiekhez képest, több mint százezer lakosa van. Mégis, valahogy mostohatestvér a nagy toszkán városok között. Pedig nagyon szép, bár szinte egy négyzetmétere sem teljesen egyenes. Még a középkorból itt maradt főtere is hepehupás, de gyönyörű: háromemeletes épületek szegélyezik, amelyek közül a legtöbb kőből készült, ablakaikat pedig címerek díszítik. Egyik felét Vasari árkádos épülete uralja, másikat a 13. századi Santa Maria della Pieve román stílusú templom és a városháza. Sok nagy név kötődik a városhoz. Itt alkotta Piero della Francesca a legtöbb művét. Mi is láttuk a Szent Ferenc-templom csodálatos freskósorozatát a Szent Kereszt legendájáról. A Duomo, azaz a katedrális impozáns kívülről-belülről, a város legmagasabb pontján épült, valószínűleg a 4. században élt püspök, a mártírhalált halt Szent Donát sírja fölé. Nekem a csodálatosan faragott fehér márvány oltára tetszett, amely a szent ereklyéjét is őrzi. De Arezzóban született Guidó, a szolfézs megteremtője; Giorgio Vasari, az első művészettörténész, akinek házát láttuk kívülről, és itt játszódik Roberto Benigni filmje, amely állítólag II. János Pál kedvence volt: Az élet szép. Tényleg szép.

Albert Ildikó



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!