A város csendes, újra csendes, elzúgtak megemlékezései. A lelkesítő győzelmi szónoklatok egy hosszú hétvége után elhalkultak. A napi betevőért rohanó polgárság a szusszanásnyi szalagrózsás hévet követően újra a mókuskereket tapossa. 
Az ünnep pompás varázsa, kokárdás, cifra ruhája színeiből kifakulva áll mögöttünk. A huszárok büszke felvonulása, a katonadalok lüktető ritmusa, a győzelem fennkölt, hiú érzése elhalkult, a világmegváltó pátoszos hevület elveszett, mint Petőfi Sándor Segesvárnál. Az ünnep szikráját a hétköznapok cúgja elfújta. Főleg itt, Erdélyben koptatta el a történelem a Pilvax hőseinek üzenetét. 176 esztendő lúgos hamuja borítja a márciusi ifjúság forradalmi tüzének parazsát. 

Évente március idusán, igaz, igyekszünk leporolni a tizenkét pontról a port, csinnadrattával, ünnepélyesen, de a tűz csiholója szívében szikra nélkül didereg. Pedig a magyar nemzet kívánságlistája ma is aktuális. A pontokat rebesgetjük, de a megválaszolatlan kérdéseket fogcsikorgatva tesszük fel magunknak közel két évszázada.
Hol van már az az unió? Kaptunk helyette szovjetet, majd európait. Hol van a teljes anyanyelvhasználati jog az élet minden területén? Erdélyből nézve valahol egy másik dimenzióban. Katonáink milyen alkotmányra esküsznek? Merre viszik őket, idegen parancsszó alatt? Van közös teherviselés? Nemzeti őrseregünk? Törvény előtti egyenlőség? Magyarul elsírhatom-e fájdalmaimat Ignaz von Lederer Dâmbovița-parti utódainak? Nem várunk választ, mert könnyeket sem ejtünk. A gyengeség jele, mondják a bölcsek. Mi a szikrát kutatjuk, a tűz csiholóját. A lészen ágyú hitvallásának erejét. Mert ha kellett, lett ágyú, lett szabadság, tenger lett a cseppekből. Lett költő, lett szikra, ami belobbant, és lett magyar talpraállás. Lett Petőfi Sándorunk, akinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a magyar szabadságért folytatott küzdelemmel, csillag volt, amit a nemzet napkeleti bölcsekként követett a feltámadás reményében. A forradalmár költő 176 évvel ezelőtt jelentette azt a szikrát, ami elsöpörte a zsarnokságot, mely német gúnyában fojtogatta a magyart. A szikra a gyúanyagban lángra lobbant, a hőst a bátor társadalom naggyá tette, pajzsra emelte. De a tavasz után jött az ősz, majd a tél, a halál. Kihunyt a láng. 
És most újra tavasz van, a körforgás nem áll meg. Erdélyben a gúnya színe változott, de a fojtogatása labancos maradt. Piros-fehér, muskátlivirágos, tornácos székely, magyar házakban rebesgetik, hogy a költő nem halt meg. Segesvár felett lelke ott bolyong, és ahol ember fél, ahol magyar fél, a költő visszatér.