enyhe havazás
borús égbolt
Klíma, hiszti és felelőtlenség
Olvastam valahol egy szemfüles tudósító beszámolóját, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt az egyik nagy háborút lezáró béketárgyalások egyik napján, amikor a győztes hatalmak képviselői elfogyasztották valamelyik leszerződött étterem jóvoltából a gazdag ebédet – mert a catering, vagyis a vendégélelmezés akkor is fontos volt –, majd szép öltözékükben, ahogy dukált ilyen helyeken megjelenni, s a becsületrend jelvényével, vagy egyéb plecsnikkel a mellükön, ezek a derék urak – civilek és katonák vegyesen – átsétáltak a közeli kuplerájba sziesztázni. Annak ellenére, hogy súlyos és nemzedékek életét meghatározó döntéseket hoztak, lazán vették a szerepet, s csak mese, hogy átérezték a feladat súlyát. Talán örvendtek, hogy kiszabadultak a honi mókuskerékből, s úgy csinálhatnak történelmet meg mást, hogy azt az asszony ne lássa.
Arról jut eszembe ez a régi történet, azért villan fel képzeletemben a jelenet, mert pár napja attól volt hangos Európa jobbik fele, mármint az erősen civilizált Európai Unió parlamentje, ahol vitára bocsátották a klíma-vészhelyzetet, mondván, hogy baj van, és szavaztak is. Ez már nem hiszti, hanem belátták, hogy lépni kellene. Klímavédelmi határozat született: a javaslatot 429 képviselő támogatta, 225 ellene szavazott, ugyanakkor pedig 19 tartózkodott. (Összesen 751 mandátum van, amelyből pillanatnyilag három üres.) Amikor a téma felvezetéséről és vitájáról szóltak a híradások, a televíziós felvételeken üresen kongó parlamenti széksorokat figyelhettünk meg. A büfében lehettek a hölgyek és urak… Nem követték az eseményeket a (ki)választottak akkora figyelemmel, mint szokták az egyébként üres, de színjátéknak kiváló pártos viszályokat, a meleg-témát, mondjuk, vagy éppenséggel a deviánsnak tartott játszmákat, amikor a kereszténydemokraták ellen szoknak sorakozni a liberálisak. És fordítva. A döntés értelmében a hamarosan felálló Európai Bizottságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden európai javaslat a maximum 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedést szolgálja. Ezenkívül az Uniónak 2030-ig 55 százalékkal kellene csökkentenie a károsanyag- és a szén-dioxid-kibocsátást ahhoz, hogy 2050-re klímasemlegesek legyünk ebben az államkupacban. Illetve a hajózástól a repülésig, mindenhol csökkenteni lenne üdvös a globális füstöt.
Fogalmam sincs arról, hogy mindezeket komolyan veszik-e vagy sem… Amíg nem ég körmünkre a gyertya, nem, nem hinném. Vagy alig-alig leszünk képesek kimozdítani ezt az ügyet a biztos pusztulásba vezető holtvágányról. Addig nézhetjük a katasztrófafilmeket, s a vélt jövőből visszavetített hollywoodi produkciókat, amelyek időnként minket kicsinek és mérsékelten korlátoltaknak ábrázolnak. Mert valósággá lesz sci-fi- és a disztópikus mozi. Általunk.
Épp ebben az időszakban tartott – november 28-án – több más szervezettel együtt konferenciát Alkalmazkodó tájgazdálkodás címmel a Civitas Alapítvány székelyudvarhelyi irodája, ahol Kolumbán Gábor, az alapítvány igazgatója, fizikus-közgazdász tartott bevezető és gondolatébresztő előadást. „Akár szeretnénk, akár nem, ittlétünkkel gazdálkodunk a tájban. Ki jól, ki rosszabbul. Szeretnénk beszélgetni erről a témáról, hogy példát vegyünk azokról, akik jól végzik a dolgukat, és példát állítsunk azok elé, akik még egyelőre nem a legjobban simulnak be tevékenységeikkel, életterükkel a tájba” – indított felvezetésként a szakember. Majd hozzátette: „Életünk elkövetkező szakasza az alkalmazkodásról fog szólni.” Pihent agyunkkal ezt nehezen voltunk képesek felfogni – még akkor is, ha megittunk egy-egy serkentő kávét, s kortyoltunk a rendelkezésre álló feles műanyag palackokból némi borszéki vizet. A felvezető-ébresztőt egy Távol-Keletről származó kép zárta, amelyen egy anya látható, aki kisgyermekét a hátán hordva kapál. Mintha ilyen szociofotók a mi tájainkon is készültek volna anno. Mintha mezítlábas parasztokat is rögzített volna itt a képfelvevő masina, olyan elődöket ragadtak ki az időből és mutathattak meg, akik nem futottak mindenért a boltba, s mintha a hazai sárban kisebb lett volna az ökológiai és a tényleges lábnyomuk, mint nekünk, ha végighajtunk öttonnás gépeinkkel az ugaron, vagy akkor, ha dzsippel hurcoljuk templomba a családot, s káromkodunk magunkban, szidjuk a szomszédot, hogy megint elfoglalta előlünk a parkolót…
Simó Márton
-min.jpg)
