Tart a világbajnokság, de nem a fociról akarok beszélni. Illetve arról is. Olvasom, hogy a hollandok azt mondják, illetve azt mondták egy továbbjutás után, hogy nekik most már nem szabad hibázni. Üldögéltem egy hirtelen jött hidegfrontban, grafitszürke paplanok alatt, szélben, panamában, és arra gondoltam, hogy szegények. Szegény hollandok. Meg szegény magyarok. Az amerikaiak! A németek! Milyen rossz azoknak az embereknek, akik nem hibázhatnak. Akiknek meg van tiltva a félszeg mozdulat, az eltévedés, a megbotlás, a csikorgó vagy suta mondat. Milyen gyalázatos életük lehet nekik. Én például megszoktam a hibáimat. Ápolom és gondozom őket. Kellenek nekem. Olyanok ők, mint a személyiségem háziállatai – káráló tyúkok, büszke pávák, bagzó nyuszikák, idióta macskák, amik ellopják a versek mellett hagyott, szépen kiklopfolt angyalmarha tarját. Nagyjából már tudom, hol és mikor, milyen helyzetben rontom el. De néha azért váratlanul rontom el. Imádom ezt. Hogy nem lehet kiszámítani. Hú, de ügyesen elbasztad, Ernő, de váratlanul. Mert ezt különben nem szoktad. Ha pedig sokáig nem hibázok, nyugtalan leszek. Mi van, mi van, kérdezgetem feszülten, és egyszerre kiver a veríték, te jószagú isten, hiszen a mai napot tökéletesen költöttem el. Minden perce és órája, a fényes délelőttje és az elvérző estéje is tökéletes volt. És akkor nyomban teszek valami olyat, olyan kis hibát, olyan lepkevétket, csakhogy ne legyenek éjszaka tökéletes rémálmaim. Jó, tudom, vannak most ezek a régiúj fiúk, akik soha semmit nem rontottak el, akik mindent jól, helyesen és pontosan csinálnak, akik a tökéletes felé vezető úton masíroznak, kéz a kézben, mindenféle menetekben és körökben, mennek előre, mint kisgömböc, és akiknek az arca sem rezdül, akik tudják a tutit, a barót, akik csak a saját maguk építette falanx mögött vacognak vagy sugdolóznak, és így. Passzé, kisangyalom. Oké, oké, a történelem majd mást is fog mondani, mert a történelem ilyen, folyton belebarmol a retusált nagykalandba. Meg aztán az is egy szempont, hogy miféle viszonyban vagyunk a hibáinkkal. Mert az a viszony sokféle lehet. Lehet olyan, mintha csillagos jóbarátot bújtatnál, és 44-ben. A hiba lehet a nőd, a férfid, kishúgod. Járhattok az utcán, kart karba öltve, nyilvánosan vállalva a zavarba ejtő viszonyt. Néha azt veszem észre, hogy a hiba szeret engem. Választhatott volna mást, jobb, szebb, nagyobb harcost, egy miniszterelnököt, egy hangosabb írót, egy hollandot, de neki én kellettem. Köszönöm szépen. Persze vannak gonosz hibák is. Alattomosak, olyanok, amik ledöntenek, elemésztenek mindent. Az ilyeneket nevezik Sorsnak. A jó hiba soha nem az egészet bántja. Hanem azt megmutatja. És úgy hogy hiányzik, kiesik, kiromlik belőle. A hiba férjen el benned. Például a minap is mi történt. Kissé már rövidlátón, de azért a szokásos módon nézegettem nőt, füvet, ilyen apróságokat. Egy darabka húst, versszeletet, egy vetkőző kisregényt. Csak arra figyeltem, ami kicsi és sok, és úgy érdekes, hogy nem érdekes. És akkor paff. Hát nem belevertem a fejem az égbe?! Szív Ernő