Úgy történt, hogy mostanában több helyitermék-vásáron is megfordultam. Csík- és Udvarhelyszék nagyobb községeiben és székvárosaiban is jöttem-mentem búcsúk, város- és falunapok alkalmával. Egyébként a most zajló Székelyföld Napok is kiválóan alkalmasak arra, hogy bemutatkozzanak a helyi gyártók, termelők. Bele lehet látni a kínálatba. Ezek a helyi kisebb és nagyobb vállalkozók többnyire élelmiszereket és kézműipari termékeket állítanak elő. Jól megszabott követelményei vannak a besorolásnak, hogy mitől helyi valami. Időnként a szabványosító hivatalok – megyei tanács, kereskedelmi kamara, esetleg a saját civil és szakmai tömörülések – között felbukkannak a nézeteltérések is, mert ami itt jó, az már ötven kilométerrel tovább nem biztos, hogy megfelel. Aztán elcsitulnak a torzsalkodások, s megy minden tovább a maga medrében. Egyből szembeöltő, hogy a kínálat többnyire igencsak behatárolt. Szörpöt és gyümölcslevet, dzsemet és lekvárt, házikenyeret és aprósüteményeket, mézet és mézből készült termékeket, különböző bőrdíszműárut és faragványokat, hentesárut és felvágottat kínálnak az árusok. Sajtot és túrót is látni helyenként. Itt-ott még felbukkan az egyetlen „székely sör”, a cseh meg holland többségi tulajdonosokkal rendelkező alcsíki „manufaktúra”, amely körül akkora a hercehurca, hogy inkább attól dübörög, semmint a fejlődési kényszertől. És ott van még a kürtőskalács, a székely megmaradás másik jelképe, amely – főként első osztályú focimeccs előtt – nem mindig ízlik a regátiaknak, s a fogyasztóvédelem is látja benne a kivetnivalót, ha buzog benne a hivatal és többség nemzeti gőgje. A vásári kínálatot látván mindig elgondolkodom: vajon csak ennyi az egész? Ennyire vagyunk képesek? Hiszen ez a viszonylag drágán felvonuló kínálat – hadd maradjon a pénz a helyi zsebben! – elég satnya. Ha belegondolunk abba, hogy a havi fogyasztói kosár hány százaléka származhat innen, akkor inkább csak szennyeződésként tarthatjuk nyilván a helyi terméket. Mégiscsak a multi viszi el a pénz nagyobb részét, s a profit idegen zsebekben landol, még csak ez az édes-mostoha ország sem lát túl sokat belőle. Hol vagyunk azoktól a régi időktől, amikor dédanyáink csak petróleumért és cukorért mentek a boltba. Hol vagyunk attól a múlttól, amikor puttonyban hordták dédapáink a földet és a trágyát a hegyek oldalára, fel azon, hogy bár zabot teremjenek a keskeny, nadrágszíjszerű földek, amelyek így is szűkmarkúak és – tényleg – szíjasak, szikesek, kövesek maradtak, de azért kigyöngyöztek ezt-azt magukból. Nem azért mondom mindezt, mert visszasírok valamit, hanem inkább azért, mert kihasználatlan az erőforrások java része, a nyersanyagok sem kerülnek piacra, s eltűnőben sok olyan mesterség, amelynek működnie kellene. Nincsen a székelyföldi fejlettségnek meg a mélysége és a kellő irányultsága. Elégtelen, satnya és silány. Egy svájci vagy osztrák helyitermék-vásár kínálata sokkalta színesebb és bőségesebb. Több és sokoldalúbb benne a helyi. Ha annyira fontos a pityóka kies tájainkon, akkor miért nem teng túl a burgonyatermékek kínálata? Látunk-e csipsz- vagy mirelitállagú kész- vagy félkészterméket? Látjuk-e a szarvasmarháink hasznát a tejtermékeken túl? Ki dolgozza fel a húst? Miért van az, hogy messziről áramlik erre minden marhahúskonzerv? Miért van az, hogy a borjúbőrt addig kell hordozni, míg a nyű beléesik? Minden benne van azokban a kétdecis borkánokban, amelyeket csak tíz lejnél magasabb áron lehet megvenni. Vajon? Csak ennyi(k) vagyunk? Nem terjed tovább az ismét több mint negyed százados kapitalizmusban az egykor volt székely furfang és leleményesség? Mert, ha kutyából nem is lehet szalonnát előállítani, egyebet talán igen. Simó Márton