Szatmári Szilárd 11 éve szolgál református lelkészként Csík­sze­redában, ahol 2300 lelkes gyülekezetet vezet. A vallási szempontból vegyes családban nevelkedett lelkész szerint a mai társadalomnak Istenhez fordulva kell élnie. – Miért döntött hivatása mellett? – Már gyerekkoromban vonzott Isten szolgálata, úgyhogy eléggé hosszúra nyúlik ennek magyarázata. Vegyes családból származom, édesanyám ágáról katolikusok a felmenőim, édesapám részéről pedig reformátusok. Gyermekkoromban mindig katolikus misére jártam, és egy alkalommal, amikor hazamentem, kedvet kaptam a misézéshez, gyertyát gyújtottam, leterítettem egy asztalt és a húgom előtt gyakoroltam. Ez volt az első olyan megnyilvánulásom, ami arra utalt, hogy valami ébredezett bennem, persze ez még nem jelentette azt, hogy ez már akkor szilárd elhatározás volt részemről. Később találtam egy feszületet az udvaron, és ez nekem egyfajta jel volt akkoriban, úgy értelmeztem, hogy Isten mellém szegődött, nem mintha addig nem éreztem volna jelenlétét. Ezt a keresztet a mai napig őrzöm, de még ez a momentum sem jelentette azt, hogy eldöntöttem, milyen irányban megyek tovább. Ez a pillanat akkor jött el, amikor kilencedik osztályos voltam a Márton Áron Gimnáziumban, ugyanis abban az évben beszélgettem el először édesapámmal a pályaválasztásról. Ő akkor rákérdezett, hogy szeretnék-e lelkész lenni. Onnantól kezdtem tudatosan foglalkozni ezzel a kérdéssel. – Mennyire volt komoly az elhatározás? – Matek–fizika szakon kezdtem gimnáziumi éveimet, és már tizedik osztálytól átmentem különbözeti vizsgával idegen nyelv osztályba. Ennek oka az volt, hogy a jövendőbeli teológiai tanulmányaimat tartottam szem előtt, hiszen a filológiai irányzat előnyösebb abban a közegben. – Bizonytalanodott el ezzel kapcsolatban? – Természetesen voltak megtorpanásaim. Nagyon szerettem a földrajzot, és elég sok tantárgyversenyen is részt vettem, ezért volt, hogy megfordult a fejemben: lehet jobb lenne, ha lemondanék Isten szolgálatáról. Végül is ez nem így történt, mivel volt bennem egyfajta nyitottság a transzcendens iránt, és ez viszonylag hamar tudatosult is bennem. Említettem, hogy az elején katolikus misékre jártam, a fordulat a konfirmálásomkor következett be, ugyanis attól fogva – fiatalokra nem jellemző módon – kezdtem el magamtól istentiszteletekre járni. – Misére nem járt többé? – Dehogynem. Egyszerűen annyi történt, hogy miután konfirmáltam, már tudatosan látogattam az én vallásom templomait, de a mai napig is szívesen elmegyek katolikus misére. Az, hogy vallásilag vegyes családban nőttem fel, sokkal nyitottabbá, toleránsabbá tett engem. – A lelkészi, papi hivatás nem egy átlagos szakma... – Az igazság az, hogy nem. Ez a pálya nem olyan népszerű, hogy mindenki gyúródna az üres helyek betöltésére, de én nem emlékszem nehézségekre. Természetesen alakult ki minden. Viszont háromgyermekes családapaként elmondhatom, kihívás megtalálni az egyensúlyt a hivatásom és a magánéletem között. Még én is keresem az arra vonatkozó választ, hogy miként kell mindezt jól csinálnom. – Hogyan alakult az Ön személyes Isten-kapcsolata az évek során? – Az ember Isten-kapcsolata állandó fejlődésben van, akárcsak sze­mé­lyiségünk. Amikor a teológiára indultam, egyfajta naiv Isten-kép élt bennem, amely a tanulmányaim során megváltozott, hiszen attól kezdve számos racionális elem adódott hozzá a hitemhez, és így sok minden átértékelődött bennem. A földi élet nem elég ahhoz, hogy Istent igazán megismerhessük, sokkal inkább hasonlít ez a kapcsolat egy létrához, amelyen igyekszünk felfelé haladni. Viszont az is megtörténik – még velem, lelkésszel is –, hogy visszaesek a hitéletem szempontjából. Azt tudni kell a lelkészekről, hogy rengeteg olyan dolgot kell csináljunk, amelyek nem kötődnek szorosan a hivatásunkhoz: papírmunka, pályázatok leadása. És ezek a dolgok, amelyek elengedhetetlenek a földi egyház működéséhez, sok energiát elvonnak az igazán lényeges szolgálattól. Sajnos a valóban lelki dolgokkal sokkal kevesebbet foglalkozunk emiatt.. – Ilyenkor mi segíti a lelki megújulást? – A visszavonulás. De az igazság az, hogy mára kihívás lett a rohanásból való kiszakadás, egyre nehezebb elvonulni az imádság belső szobájába Istennel. Arra buzdítok mindenkit, hogy igyekezzünk minél többször megtenni ezt, hiszen ezek a pillanatok adnak igazán lelki erőt a mindennapokhoz. – Úgy tudom, kórházi lelkészként is dolgozik. Milyen tapasztalatai vannak ezen a téren? – Csíkszeredában az a sajátos hely­zet áll fenn, hogy egyetlen református egyházközség működik, és nincs külön intézményi lelkész, emiatt ránk hárul a feladat, hogy más szolgálatokat is ellássunk. Nemcsak kórházban, de börtönben is tartok istentiszteletet. Mivel mindkét helyszín nagyon sajátos terep, elmondhatom, hogy ezekben a közegekben az emberek meglágyulhatnak, próbálnak nyitni Isten felé. A betegség és a bezártság ránehezedik az ember lelkére, emiatt következik be változás némelyek gondolkodásában. – Hogyan látja a csíkszeredai református gyülekezet helyzetét? – A népszámlálási adatok szerint 2720 tagja van közösségünknek, amely valamikor egy kicsi szórványegyház volt. Nyilvántartásunk szerint 2300 lélek tartja a kapcsolatot a gyülekezettel, és örömmel mondhatom el, hogy eddig minden évben többet kereszteltünk, mint amennyit temettünk. Legnagyobb kihívást a fiatalok megszólítása jelenti számomra, mert eddig még nem sikerült olyan közösséget kialakítani, amelybe az ifjúság szívesen eljár. Úgy látom, megvan bennük a hit, keresik az Istent, viszont úgy érzem, hogy az intézményes formák miatt tartanak távolságot az egyháztól. – Erre mi lehet a megoldás? – A fiataloknak személyes kapcsolatra van szükségük a virtuális világban, és épp ezért nem feltétlenül a Bibliával kell megrohamozni őket. Az egyháznak közösségi élményt kell nyújtania számukra, ebbe az irányba szeretnék nyitni a jövőben. Fontos megértenie a mai társadalomnak, hogy csak Istenhez fordulva élhetünk békességben, az Ő segítségével virradhat ránk szebb jövő. Keresztes Bea