Miután az előző részben újfent szerelmet vallottam a francia szellemnek és teszem ezt nemcsak azért, mert szívesen írom le érzéseimet, hanem valamiféle ösztönös ősi hit is munkál bennem, amely szerint, ha valamit nagyon szeretnék, akkor elég azt mániákusan ismételgetni, kényszeresen mondogatni, erősen hinni, nagyon-nagyon akarni, és akkor végül egyszer csak beteljesedik, megvalósul. Hát így vagyok én a francia szellemmel is, azzal a kihalófélben lévő életérzéssel, amelynek ők a letéteményesei, és amelyet saját szabadságvágyuk, egyenlőségbe és testvériségbe vetett hitük fog felszámolni, mert ez lassacskán felülírja közismert nacionalizmusukat is, és ezért szeretnék megőrizni belőle minél többet, ameddig és ahogyan lehetséges. És, szerencsére ott, a tengerparton tobzódtam benne. Valójában nem is tudom, mi az, amit az ottani meglátásaimból most érdemes papírra vetnem, illetve a laptopon lepötyögnöm. Íme, hogy fognak rövidesen gyönyörű kifejezéseink is eltűnni, mert mássá válik a valóság, és egyszer majd ugyanúgy, ahogyan mostanában már felénk is a falut beköltöztetik egy-egy napra a városba, hogy a felcseperedő nemzedék értse, mi az a tehén a Milkán és lássa, hogy az nem lila; egyszer majd a papírt, az írószert és a kézzel írást is mutogatni fogják, mint a múlt egyik kuriózumát. No, de teljesen mindegy, milyen írásmóddal örökítem meg gondolataim, a Cote d’Azure igen fogas kérdések elé állít. Mert annyi mindent tudunk róla, hogy állandóan az az érzésem, bármit is írnék, azt mindenki ismeri, olvasta, hallotta, esetleg maga is megtapasztalta. Épp ezért talán az lesz a legjobb, ha egyrészt az érzéseimet, másrészt a meglepetéseimet osztom meg, mindkettőből azt, amire nem számítottam, bármennyire is készültem, tanár úr! Mert egyszer egy bő hetet töltöttem ott, az évek folyamán pedig egy-egy helyére vissza-visszatértem, rendszerint mindössze néhány órás látogatásra. A Francia Riviéra kifejezés szinte mindenkinek a luxust, a dőzsölő milliomosokat, a bohém sztárokat és a filmfesztivált juttatja eszébe. Nem alaptalanul, hisz mindez megtalálható ott. De ennél sokkal több is, más is. És be kell vallanom, jó érzés volt ott lenni és részese lenni mindennek, egy héten keresztül Cannes-ban lefeküdni és ott ébredni, a számomra igen szimbolikusnak tűnő Hotel Paris-ban, amely szinte a sétálóutcára nyílt és a tengerpart is pár perc alatt elérhető volt onnan. Az, hogy az épület és a berendezése is patinás volt, nekem külön élményt jelentett. Mielőtt nekifogtam ezeket leírni, utánanéztem, milyen most a szálloda és kiderül, hogy azóta, bizony – 2010-ről beszélünk – különösen belül, nagy átalakításon esett át, és szinte semmi sem maradt abból a ma már talán kissé öregesnek nevezhető hangulatból, amellyel minket fogadott. Csak az art deco stílusú ebédlő berendezése maradt meg, a fotók alapján az is szépen felújítva. Cannes-ban, ha semmi más nem lenne, csak a minden esti séta hangulata, amikor nyugodtan végigmentünk a Boulevard de la Croisette egy szakaszán, megvettük a sörünket és/vagy a fagylaltunkat és leültünk egy padra, ahol aztán eldöntöttük a világ sorsát két útitársammal, – egyikükkel mai napig őrizzük a barátság és az eszmék cseréjének kiváltságát –, mondom, ha csak ennyiből állna Cannes, már ez is egy életre elég lenne. Azon egyszerű okból, hogy ez a la Croisette nemcsak a tenger loccsanását, a néha finoman szálló sanzont, a parfümöt és a szépséges meg divatos ruhaköltemények egyvelegét, hanem az emblematikus Carlton Szálló mellett a szökőkutakat, a pálmasort, a mindenhol felbukkanó szebbnél szebb szobrokat, galériákat, szabadtéri kiállításokat és az akkoriban még szerényen, de a tengerparton mindenhol felbukkanó, rendszerint valódi értéket képviselő utcai művészek felvonulását is jelentette. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, amikor először sétáltam végig érkezésünk másnapján ezen a régen vágyott sétányon, hogy egymás után három szabadtéri kiállításban gyönyörködhetek, amelyek közül az egyik Dalí szobrait vonultatta fel, mert a leghíresebb francia galériák ütöttek ott sátrat és kínálták eladásra csodás portékájukat. Köztük jelentős kortárs művészekét is. És mivel Dalí egyetlen művét sem hozhattam haza – gondolom, mondanom sem kell, hogy megvásárlásukban elsősorban nem a méretük akadályozott meg –, egyik este, mert inkább olyankor volt időm, körülnéztem a járda szélén szerénykedő művészek között. És szinte azonnal megakadt a szemem egy Pical nevű festő képén. A festmény néhány nagyon finoman, inkább csak foltokkal és leheletvékony vonalakkal jelzett halászbárkát – fehéreket, sárgát és feketét – és tükörképüket ábrázolja egy csoportban a nyílt tengeren, szürkületben. A napszakot az alig érzékelhető rózsaszín jelzi a tenger és az ég rengeteg kékségében, amely a szinte fehértől a haragos olajkékig terjed. A téma önmagában hatásos, ezért természetesen több variációját is megfestette, de ez a kép kiválóan jó volt. Beleszerettem. És a társaim is elismerték, hogy nagyon szép, amit mára az idő is igazolt. Pontosabban az, hogy most már nyolc éve nézem a falon a festményt, igen jó nevek társaságában, és most is ugyanúgy tetszik, mint első alkalommal. És vendégeink is megcsodálják, szászrégeni barátnőmnek pedig az egyik kedvence lett. Aztán életemben először Cannes-ban láttam olyan aprócska szobrokat, amelyeket hulladék fém alkatrészekből állítottak össze, teljes egészében kézi munkával: csavarokból, kupakokból, drótból, fémforgácsból. Csodálatos kis alkotásokat kínáltak két hosszú asztalon. Alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak egyet vegyek meg, de segített a döntésben az áruk is, amely akkor még igen borsos volt. Mostanában sokfelé látok hasonló figurákat, de már nem annyira eredetiek. Látszik például, hogy bizonyos részeit eleve ennek készítik, nem újrahasznosított pléhből vágják ki, már kevésbé kézimunka ízű. Talán a drótot, de a pléhet is már inkább géppel hajlítják: az ujjak túl egyenletesen és azonosan görbülnek mindegyik figurán, és sok más ilyen újítást lehet már látni rajtuk. Most, hogy erről írok, rákerestem a cégre, amelytől én vásároltam. Úgy látszik, igen naggyá nőtte ki magát és már az ő alakjai sem olyanok, mint az enyém, amelyet mindennap megcsodálok: egy kecses hölgy miniszoknyában, gazdagon bodorodó hajjal, karján söröskupak-retiküllel, kezében ernyővel. A másik kezével kutyust vezet pórázon. Szívhez szóló és mulatságos együttes, amelyet a rozsda is elkerült – egyelőre. Albert Ildikó