borús égbolt
Kiborgok ideje
Valamikor kamaszkoromban, talán még a hetvenes évek végén találkoztam először ezzel a kifejezéssel. A „cyborg” formát az angolszáz világban 1960-ban használták először. Azt tartottam akkor, hogy a kibernetikus organizmusok ideje csak valamikor a távoli jövőben jön majd el. Ha eljön egyáltalán. Minden merészebb gondolat mellett és ellenére sem voltam biztos abban, hogy ez egyáltalán valósággá válhat. Olyan szegmens – érveltem magamban –, amely jórészt a mitológiához tartozik, és régóta foglalkoztatja az emberiséget. Vannak és lesznek robotok. Vannak és lesznek ezután is emberek. Két külön világ, hiszen egyiket idegrendszer és szerves vegyületek üzemeltetik, a másikat pedig elektromosság és chipek vezérlik. Hogy ez a két térfél egyesíthető lenne, hogy szimbiózisban működve közös aktivitásra lenne képes egyazon rendszeren vagy szervezeten belül, azt nem tartottam megvalósíthatónak. A robot arra való, hogy segítse az ember munkáját. Már akkortájt is szó volt arról, hogy a bányászatban, a mélytengeri és az űrkutatásban, a sebészetben már sok robotot használnak, mert egyes munkafázisok az ember részéről nehezen, vagy egyáltalán nem oldhatók meg.
A fene sem gondolta volna, hogy épp ez a magunknál hordozott aprócska készülék, a mobiltelefon lesz az az eszköz, amely meghatározza kiborgi mivoltunkat. Nagy örömet, nagy kényelmet jelentett már megjelenése pillanatától, hiszen segítette a kapcsolattartást. Aztán ahogy fejlődött, egyre nagyobb viszolygással, de mégiscsak átvettem és használni kezdtem magam is a távközlési és a szoftverfejlesztő cégek által felkínált újdonságokat: az sms-t, az mms-t, aztán az okosabb változatokat, a többletszolgáltatásokat, hiszen – úgymond – szakmai segítséget nyújtottak. Egyre jobban és könnyebben tudtam kommunikálni.
Csakhogy közben – szakma ide vagy oda – mindenki használja a közösségi oldalak multimédiás lehetőségeit. Sztereotip mozdulataink vannak az utcán, munka közben. Nem telik el úgy perc, hogy ne látnám a készülék képernyőjére irányított pillantásokat, az összehajlásokat, amikor egymásnak mutogatnak az embertársak ezt-azt, poénos fotókat, kisvideókat s egyebeket.
Demokratikus, általános, fajtól, életkortól, képzettségtől független ez a dili. Tulajdonképpen állandó Wi-Fi-kapcsolatban élünk a telefonjainkkal. Virtuálisan épült belénk, és teljesen befolyásolja minden cselekedetünket. Így váltunk különböző csoportok és cégek folyamatosan manipulált áldozataivá. Vállaltuk, sőt megvásároltuk, előfizettünk erre az állapotra.
Nem tudok semmi biztosat a közeli vagy a távolabbi jövőről. Azt viszont tudom, hogy meg kell néznem bizonyos üzeneteket, válaszolnom, reagálnom kell. Életem, ha van egyáltalán, akkor az annyi, amennyi a kommunikációs szünetekben zajlik.
Az „analóg emberek” ma már egyfajta fehér vagy fekete rinocérosznak számítanak, a kihalás peremén tengődő „szerencsétlenek”, akiket ha nem tud a géplények világa felszippantani, akkor mindjárt kivet magából örökre.
Ma már jóformán nincsen senki, aki kivonhatná magát ebből a 21. századi állapotból. Ha maga nem, akkor a gyereke, a felesége benne van nyakig, s viszi, magához édesgeti szeretteit a szép új világban.
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
