Az élmény friss. A felháborodás is. Úgyhogy képtelen vagyok csak úgy túllépni a történteken. Tegnap kedd volt. Udvarhelyen piacnap. Ilyenkor zsúfoltabb a hely. Több száz ember vásárol, akár nagyobb mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, hiszen vannak szezonális termékek, amelyeknek épp itt az ideje, s egy-két hét múlva már nem kapni. Például kajszibarackot. Mondják, hogy gyenge az idei termés, úgyhogy hamar kifut, annyira eltűnik, hogy később csak külföldit találni belőle, vagy ismét várni kell egy évet. Szóval, ott voltam a piacon. Nem vásárolni akartam, hanem mindössze annyi volt a dolgom, hogy kivegyek két ládát az egyik autóból, s betegyem a másikba, mert szívességből elkértem az egyik üzletből, ahol nagyobb tételben vásároltam, s a kolléganőmmel készültünk visszaadni az igen előzékeny és ismerősök által működtetett boltosoknak. Körülbelül húsz métert kellett megtennem a két autó között, amikor úgy félúton elém állt egy hölgy, és számon kérte, hogy mit cipelek, s mit keres nálam az a két műanyag rekesz, a göngyöleg, amit kies honunkban ambalázsnak hív nemes egyszerűséggel a franciás ízlésű székely. Kicsit furcsállottam a kérdést. Ránéztem a nagyjából velem egykorú, szemüveges – talán kicsivel fiatalabb –, amúgy jól öltözött és kiegyensúlyozott hölgyre. Még szimpatikusnak is tűnt volna normális körülmények között. Aztán elgondolkodtam azon is, hogy vajon mi a baja velem? Úgy nézek ki? Mint kicsoda? Hogy nézek én ki? S mi a baja velem s a két üres izével. Válaszoltam, hogy nem az enyém, visszük vissza. Lecsuktam a csomagtartót, és elmentem egy közelben székelő céghez, ahol közben kiállítottak nekem egy számlát. Kész is volt, megnéztem, összehajtottam és zsebre vágtam annak rendje és módja szerint. Visszamenet az autóhoz mondtam a kolleginának, hogy egy nő üldöz. Hogy baj van azokkal a ládákkal, amelyeket bepakoltam, mert számon kérte rajtam, hogy milyen minőségben… S azt hittem botorul, hogy ezzel véget ért a történet. De nem. Nem ám! Két fiatalemberrel érkezett a nem tudom milyen vállalkozás tulajdonosaként, vagy buzgómócsing ambalázs-felelősként viselkedő női személy. Most már a két férfi is követelte tőlem a szóban forgó ládákat. Mondtam, hogy nem adom. Erre fennen érdeklődtek, hogy milyen boltból hoztam el. Hogy még furább legyen a helyzet, amikor megmondtam az üzletlánc nevét, váltig állították, hogy azoknál ilyen nincs, nem lehet, mert az az övék, s követelték, hogy azonnal adjam oda. Ekkor még nyugodt lelkiállapotban megismételtem, hogy nem. Nem. Nem. És nem. Nem mint Trianon kapcsán szoktuk, hanem a ládák ürügyén ragaszkodtam a Nem! Nem! Soha! elvéhez. Még akkor sem, ha úgy viselkednek, mint valami hatóság, mert én becsszóra hoztam el – benne a megvásárolt termékkel –, hogy ne kelljen kézben hurcolnom. Már kezdtek körbeállni a békés járókelők, amikor végre annyira mentünk, hogy feltekertük az ablakokat, és kifordultunk a parkolóból. Felírták a kocsi rendszámát. Egy ideig néztük, hogy vajon üldöznek-e? Megúsztuk. Sikerült visszavinni a két üres ládát az üzletnek. Megköszöntük a szívességet. Nem állhattam meg figyelmeztetés nélkül, nehogy mások is hasonló üldöztetés és megalázás áldozataivá váljanak. Csak óvatosan a ládákkal! A név és a cím a fejemben megmaradt. A szerkesztőségnek, a facebooknak és Zuckerberg Marknak – pedig nagy haver – ugyancsak nem mondom el. Azonban, ha tehetem, ezektől soha nem vásárolok semmit. Egy így viselkedő nagykereskedelmi és szolgáltató vállalkozás ezek alapján – így látom most fortyogó fejjel – bármire képes, bármit számon kérhet csak úgy. Miért vásároltuk? Vagy miért nem? Ezzel is csökkent egyet a komfortérzetem. Ebben a kies, minden oldalról, kívülről-belülről bomlasztott apró hazácskában. Kétládányi súlyos kiábrándultság maradt meg bennem. Ezt nem lehet kiírni. Csak megírni. A többi, az egész groteszk történet, és a súlya odabent marad. Simó Márton