Az emberöltő egy-egy emberi nemzedék kifejlődéséhez szükséges időt jelenti, s azt 20-25 évre taksálja a Magyar Értelmező Kéziszótár. Akkor a Hargita (s annak jogutódja a Hargita Népe) akár két emberöltőt is maga mögött tudhat, s vele együtt annak egyik alapítója, azaz e sorok írója. Sajnálattal állapítom meg, hogy azok közül már csak én élek, de tágabb értelemben az alapítók között említhetem azokat az egykori kollégákat is, akik igen rövid időn belül, még 1968-ban csatlakoztak a szerkesztőség gárdájához, s köztük vannak olyanok is, akik több évtizeden át osztoztak velem együtt az újságírás, az „újságcsinálás” kenyerén. A teljesség igénye nélkül ezek között említhetem mindenekelőtt Borbély Lászlót, aki több mint 35 évig volt a Hargita megyei napilap aktív újságírója, s mintegy 15 évig a Hargita Népe főszerkesztője. Továbbá Oláh Istvánt, Székedi Ferencet, Ferencz Imrét, Kristó Tibort, Madaras Magdolnát, Bajna Györgyöt, de nem feledkezhetünk meg azokról sem, akik ugyan nem voltak a lap újságírói, de annak alkalmazottai voltak korrektori vagy tisztviselői minőségben, köztük Szatmári Cecília és Gergely Erika, illetve Gráncsa Matild és Mirk Katalin. (Amennyiben valakiről is megfeledkeztem volna, máris megkövetném, és kérném elnézését.) [caption id="attachment_65591" align="aligncenter" width="1000"] Hecser Zoltán és Sarány István a kilencvenes évek közepén. Két nemzedék[/caption] Amikor a Hargita napilap 50 esztendős évfordulóját ünnepeljük, illetve arról emlékezünk meg, illendő fejet hajtanunk azok előtt, akik ma már nincsenek az élők között, de akiknek annak idején meghatározó szerepük volt a lap útra indításában és annak az útnak a kikövezésében: Albert Antal néhai főszerkesztő, Kolozsi Márton néhai főszerkesztő-helyettes, valamint Zöld Lajos, Bogos Sándor, Rangyák József, Pap Dezső, Nagy P. Zoltán, Bálint András, Váli József és Rebendics József. (Sajnos az elhunytak esetében sem teljes a lista, mert azt elmúlt esztendők során még gyászoltunk olyan egykori munkatársakat, akik hosszabb-rövidebb ideig a szerkesztőség keretében újságíróként vagy szerkesztőként tevékenykedtek.) Nyugodjanak békében! Ugyanakkor érdemes utalni arra is, hogy időközben bekövetkezett két generációváltás, s a jelenlegi munkatársak között ma már kevesen vannak olyanok, akik ezelőtt 10-15 évvel a Hargita Népénél dolgoztak. Nem volna tisztességes nem megemlíteni néhány olyan egykori munkatársnak a nevét is, akik úgymond a második generációhoz tartoztak/tartoznak: Sarány István, a jelenlegi főszerkesztő, aki közel 30 éve eszi a publicisztika kenyerét, vagy Takács Éva, Forró-Erős Gyöngyi, Szondy Zoltán és Szüszer-Nagy Róbert. Két emberöltő. Ötven évvel ezelőtt, pontosabban 1968 februárjának közepén a Bukarestben megjelenő egykori központi magyar nyelvű napilaptól, az Előrétől többen is Csíkszeredába és Székelyudvarhelyre érkeztek, hogy lapot alapítsanak a frissében létrejött Hargita megyében. (Azon a bizonyos napon még nem vált egyértelművé, hogy Csíkszeredában vagy Székelyudvarhelyen lesz-e a majdani megyeszékhely, az végérvényesen február 15-én dőlt el.) Köztük volt az a négy újságíró is, nevezetesen Albert Antal, Kolozsi Márton, Zöld Lajos és jómagam, akikről már akkor tudni lehetett, hogy Hargita megyében fognak letelepedni, s itt fogják folytatatni újságírói, szerkesztői tevékenységüket. A többiek ideig-óráig bábáskodtak Csíkszeredában vagy Marosvásárhelyen a Hargita világrahozatalánál, az elkövetkező hónapok során pedig újságírói tevékenységükkel párhuzamosan a szerkesztői kollektíva kiforrásában is részt vállaltak. Erre akkor nagy szükség is volt, hisz hónapokig szokatlan körülmények közt „csináltuk” a lapot: az újságírói és részben szerkesztőségi tevékenység Csíkszeredában zajlott, a szerkesztés egy másik része, valamint a műszaki szerkesztés Marosvásárhelyen, ahol egyébként a Hargita napilapot nyomtatták közel egy esztendeig. Abszolút újdonságot jelentett ez romániai viszonylatban, nevezetesen az, hogy nem ugyanazon helységben volt a szerkesztőség és a nyomda székhelye. Igazi erőpróbát jelentett például a kéziratok továbbítása olyan körülmények között, amikor még nem létezett maroktelefon, internet, s úgy általában vezeték nélküli távközlés. No meg az utak siralmas állapota okán a tömegközlekedés is szerfelett időigényes volt. Majd felépült előbb a nyomda, a későbbiek során a szerkesztőség, kiforrott egy tehetséges és szorgalmas szerkesztői közösség, akárcsak egy nyomdaipari szakmunkási kollektíva. Mindez nem jelentette azt, hogy az elkövetkező (s úgy általában az elmúlt ötven esztendő során) nem kellett a napilap mindenkori szerkesztőinek, újságíróinak szembenézniük kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, amelyekkel mikor sikeresen birkóztunk meg, mikor kevésbé sikeresen, mint ahogy az elmúlt öt évtized nem volt mentes a kompromisszumoktól, kudarcoktól sem. És voltak anekdotába illő történések vagy akár tragikomikusnak minősíthetők, s ezek között említhetjük például azokat az úgynevezett sajtóhibákat (például elírásokat), amelyeket nem mindig lehetett lerendezni „hibaigazítással” lévén, hogy azoknak esetenként sajnos megvoltak a maguk súlyos következményei is. Kár lenne panaszkodnunk (még akkor is, ha okunk lenne rá), mert az ilyenszerű történések, fejlemények rendszerint velejárói az újságírásnak. Ezek a sorok viszont nem azért íródnak, hogy leltárt készítsünk mindarról – jóról és rosszról – ami megtörtént az 1968-tól eltelt évtizedek során, s aminek akarva, nem akarva tanúja, pontosabban részese volt e sorok írója (is). A számbavétel viszont mindenképp indokolt, bár erre helyszűke okán csak „tallózásra” van lehetőségem: a Hargita napilapnak sajátos és mindenképp kimagasló érdeme, hogy már 1968 második felétől sikerült megnyernie olyan neves írókat és költőket, mint Sütő András, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Tamás Gáspár, Kormos Gyula, Varró Ilona, Székely János, Kozma Mária, hogy csak egy néhány nevet említsünk, akik hosszabb időn át rendszeresen írásokat közöltek lapunkban; vagy azt, hogy több mint harminc éven át sikerült kiadni egyetlen ilyen magyar nyelvű kiadványként a Hargita Kalendáriumot, amelyet az egész országban terjesztettünk, és amelynek a példányszáma esetenként meghaladta a 35 000-et is; a 70-es években több közérdeklődésre is számot tartó könyvet, szakkönyvet adtunk ki, így például Romániában elsőként magyar nyelvű közúti közlekedési jogismertetőt; a népművészeti értékeket és a népművészeti tevékenységet bemutató oldalak rendszeres megjelentetése, továbbá olyan tematikus oldalak közlése, amelyek azokban az időkben újdonságszámba mentek. Megelégedésre adhat okot az is, hogy napilapunk újságíróinak túlnyomó többsége hosszú éveken át „helyben maradt”, azaz a Hargita, illetve a Hargita Népe szerkesztőségétől távozott nyugdíjba, de sajnos voltak olyan kollégáink is, akiket újságírói tevékenységük teljében ragadott el a halál. Voltak olyanok is, akik önszántukból távoztak, de rájuk sincs, amiért neheztelnünk, mert a „mi házunk táján” szerzett ismeretek, tapasztalatok kamatoztatása révén építhették további karrierjüket, el egészen főszerkesztői tisztség betöltéséig is. Az ötven esztendő távlatából elmondhatom, elmondhatjuk, hogy az az út, amit bejártunk, nem volt könnyű, sőt sokszor igen göröngyösnek bizonyult, de ennek ellenére van ok, van okunk a megelégedésre, de akár elégedetlenségre is. Felvetődhet a kérdés is: lehetett volna-e jobban csinálni? Talán igen, talán nem. Ezen most már értelmetlen elmélkedni, főleg annak, aki azt a két emberöltőt megszakítás nélkül végigélte, illetve mindabban, ami végbement, abban volt valamelyes szerepe. Megfogalmazható egy másik kérdés is: mit hozhat a jövő, mire lehet számítani? Nem kívánok vizionárius lenni, de a jelenlegi munkatársaknak szép, tartalmas jövőt kívánnék. Ami pedig engem illet, továbbra is megtisztelőnek tartom a „főmunkatársi” címet, s azzal sáfárkodni is kívánok, míg arra lehetőségem és képességem lesz, tudatában annak is, hogy jómagam túlléptem a harmadik emberöltőn is, s abból több mint 52 esztendőt írhatok a publicisztika „számlájára”. Hecser Zoltán