szórványos felhőzet
erős felhőzet
kevés felhő
Kérdések beilleszkedés idején
Kétségbeesett szülő keresi meg az iskolai tanácsadót: nem akar iskolába menni előkészítős gyereke, sír, pár napja a hasa is fáj. Ő már mindent megpróbált – mondja, szép hátizsákot, tolltartót vett a fiának, de hiába. Úgy látja, nem jó helyre került, a tanci nem szereti, a többi gyerek kicsúfolja, sírva jönnek reggel, sírva mennek délben. Mit csináljon, vigye máshová a gyereket? – kérdezi. Elég nehéz kimozdítani ebből a hibást, felelőst kiáltó állapotból, de lassan kiderül, hogy magában az anyukában van akkora félelem, megfelelési kényszer, jó adag „betartás” az iskolával, a gyereke második „anyukájával”, a tanító nénivel szemben, hogy szinte sugárzik róla. A gyerek persze érzi, és magáévá teszi anyja szorongását, egyszerűen nem tud nem félni, nem görcsösen szorongva belépni ebbe az új élethelyzetbe.
Higgyék el, nagyon sok gyerek cipel a történet kis szereplőjéhez hasonló terheket. Pedig főleg nekik kell helytállniuk egy új szerepben, ovisként, előkészítősként stb. Ezért lenne jó, ha legalább ilyenkor helyére kerülnének az óvodával, iskolával kapcsolatos szülői hiedelmek, félelmek. És jó lenne, ha a pedagógusok is megállnának egy percre, és magukba néznének: átérzik-e még a rájuk bízott apróságok néha bolhányinak tűnő, de számukra mégis elefánt méretű gondjait…
Második hete járnak már napközibe, iskolába a gyerekek. A kezdők, a szintet váltók számára ez az időszak még javában a beilleszkedésről, a „beszokásról” szól. Gyakran látni a napközik termeiben, de még az iskolákban is sírdogáló, szomorú gyerekeket, olyanokat is, akik túlzott jópofizással, harsány viselkedéssel próbálják magukra felhívni a figyelmet – náluk így jelentkezik a „beilleszkedési szindróma”. Verekedés is előfordul, főleg a kisfiúknál, hiszen most állítják fel a csoportrangsort egymás között, a lányok is megteszik ezt, csak ők inkább a verbális agresszióval élnek.
Értjük-e, akarjuk-e érteni ezt mi, szülők? Szembe tudunk-e nézni azzal, hogy mi a mi részünk a gyerekünk napközihez, iskolához való viszonyában? Mert ha mi ellenségesek, túlságosan kritikusak, túlvédők vagyunk, szorongunk az ismeretlentől, akkor a gyerek hogyan tudjon nyitottan fordulni a pedagógus és társai felé? Miközben azt érzi, hogy őt a szülők foggal-körömmel meg akarják óvni egy homályos „valamitől”. És néha meg is teszik. Nagyon furcsa érzés látni, mikor a kedves apuka mindjárt az első napokban kioktatja gyereke osztálytársát, hogy „ha még egyszer a fiamhoz nyúlsz, akkor…” Nem kirívó durvaságra utaltam, hanem egyszerű, gyerekek közti „bakalódásra”, ami létezik, és természetes. Amiről aztán – ha egyébként érzelmileg rendben vannak, ha a környezetükben is olyan felnőtteket látnak, akik képesek indulataik kezelésére – lassan leszoknak. El tudjuk-e engedni úgy igazából a gyereket? Bízunk-e az óvónőben, tanítóban? Ha ezekre a kérdésekre az őszinte válasz „igen”, akkor könnyű dolga lesz az önök gyerekének. Mert érzi a biztonságot a háta mögött, de a szülői büszkeséget is, hogy ő már ilyen nagy fiú/leány, mer közeledni az óvó nénihez, tanító nénihez, és örül, hogy a kortársaival együtt fedezheti fel a világot. (Mert jó, ha tudjuk: ők egyfajta jól kalibrált barométerek: a szülők érzelmi állapotát, mint a körülöttük lévő légköri jelenségeket nagyon is pontosan mutatják.)
És mi pedagógusok, akarunk-e valóban segíteni a gyerekeknek a beilleszkedés próbatételei között? Tudjuk-e, érezzük-e, mikor kell közbelépni, mikor kell hagyni, hogy a gyerekek oldják meg maguk között a problémákat, mikor és hogyan kell a szülővel beszélni? Értjük-e, hogy mi történik az első napközis vagy iskolai napon a ránk bízott gyermekek lelkében? Tudunk-e empátiával feléjük fordulni? Ha ezekre a kérdésekre „igen” az őszinte válasz, akkor gratulálok, és irigylem az önökhöz járó gyerekeket. Mert jó dolguk lesz, mert hamarosan csapattá érnek, és néhány nap, s reggel már nem kell síró-rívó kicsiket sem vigasztalni.
Asztalos Ágnes
.jpg)
