borús égbolt
Keljünk újra együtt útra!
Három esztendő után Isten ismét megadta nekem azt a lehetőséget, hogy – régi szenvedélyemnek hódolva – egy hosszabb biciklitúrára keljek. Ezek a túrák nem csak felejthetetlen káplánéveimre emlékeztetnek, amikor nemegyszer több tucat fiataltól kísérve biciklivel jártam a messze eső filiákat. Hanem időközben létszükségletemmé váltak, mert miközben tekerem a kilométereket, fárad ugyan a testem, de parttalanná tágul a lelkem, és mindig kíváncsi szellememmel ezer és ezer új, soha nem látott arculatát fedezem fel az út során elém táruló világnak.
Az idén a Neckar és a Rajna-mente volt soron. Indulás előtt barátommal előbb jól áttanulmányoztuk a térképet és minden szükséges tudnivalót a fejünkbe véstünk, hogy a kitűzött úticéljainkat sorra elérhessük. Utána minden – kevés – cókmókunkat bepakoltuk, hogy a legszükségesebb ruházattal és élelemmel el legyünk látva. Végül ellenőriztük a járgányainkat, hogy bírják a hosszú utat.
Aztán útra keltünk…
Az ember általában azért kel útra, hogy világot lásson. Más városokat, más falvakat, más vidékeket, más természeti szépségeket, mint amikkel nap mint nap körbe van véve…
Ugyanakkor talán nem is tudja, hogy ez az útra késztető nyugtalanság egy másik világ szirénhangja a lelkében, amely őt arra készteti, hogy életének értelmét keresse és belül égető kérdéseire választ találjon. Útrakelésével belső nyugtalanságára keres megnyugvást. Andrea Schwarz írónő szavaival: „Ha a lélek keres és az értelem kérdez, akkor szárnyra kél a szív, és útnak indul az ember…”
És miközben világot lát, lelkében minden szépen, lassan elrendeződik…
Az ember azért is kel útra, hogy új tapasztalatokra tegyen szert. Más élmények, más helyzetek, más körülmények, más kihívások elé siet. Van, amelyiktől lelke túlcsordul az örömtől, de van olyan is, amely megrázó, kellemetlen… Viszont, és milyen csodálatos, mindegyik élmény gazdagítja tapasztalatát, tágítja horizontját!
És miközben az ember elhagyja megszokott környezetét, amely neki biztonságot és védelmet nyújt, kevés elemózsiával és csomaggal útra kél, megtapasztalja azt is, hogy milyen kevés szükséges a boldogsághoz…
Végül az ember azért is kel útra, hogy határait feszegesse. Lássa, hogy (még) mire képes? Mert aki útnak indul, annak az élete mozgásba jön. Az állóvíz felkavarodik, ami évek alatt megszürkült, megkeményedett, berozsdásodott, az most az út alatt újra színessé, formálhatóvá és fényessé válik. Igaz, hogy az út során néha kudarcokat is szenvedhet az idő viszontagságai, az emberek érdektelensége miatt, de megtapasztalja, hogy a benne szunnyadó erők többre képesek a megszokottnál. Sőt, új erőket fedez fel önmagában! Csodálkozva tapasztalja, hogy még mindig többre képes, mint gondolta…
Mondanom sem kell, hogy az idei biciklitúra ismét megért minden fáradságot! Az idő végig nagyszerű volt! A falvak és városok, amiket meglátogattunk, a természet szépségei lenyűgözőek voltak, az emberek, akikkel találkoztunk, kedvesek, érdeklődők és segítőkészek voltak, és ezek mind felejthetetlen élményekké rögzültek bennem. Ismét megtapasztalhattam, hogy életem több, mint a mindennapok sokszori egyhangúsága. Újra élvezhettem azt, hogy nem tudtam, hol alszunk aznap este, mit eszünk és mit iszunk… Végül újfent belém villant, hogy többre vagyok képes, mint néha, nehéz perceimben lemondóan gondolom…
A végén azonban már vágyakoztam haza. Nem utolsósorban azért is, hogy ismét veletek lehessek!
A gondolat azonban nem hagy nyugodni: ez a szeptemberben kezdődő „új út”, amely elé most mindannyian oly sok reménnyel és elvárással, örömmel és szeretettel, kíváncsisággal és várakozással nézünk, hasonlít a biciklitúrára, egyáltalán a kirándulásra.
Szeretettel hívlak hát mindannyiótokat: keljünk újra együtt útra!
Keljünk útra együtt egyházközségeinkben, templomainkban és rendezvényeinken,
– hogy körülöttünk új világokat fedezzünk fel, és a bennünk felágaskodó életkérdésekre kielégítő válaszokat kaphassunk;
– hogy hétvégeken kiszakadva a mindennapok szürke egyhangúságából, új élményekkel és új tapasztalatokkal térhessünk haza, és barátaink, az egyházközség tagjai között felfedezhessük, milyen kevés kell sokszor a boldogsághoz;
– és végül hogy személyiségünk határait feszegetve észrevehessük: Isten egy sereg jó tulajdonsággal áldott meg bennünket, és velük – magán- és közösségi életünkben – többre vagyunk képesek, mint gondolnánk!
Ft. Dr. Tempfli Imre stuttgarti plébános
