Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra. [dropcap]N[/dropcap]agyon szerettem iskolába járni, de mindig keserűség fogta el szívemet, amikor olyan olvasmányokat tanultunk, amelyben az édesanyai, édesapai szeretetről, gondoskodásról esett szó. Nagyon féltem a minden évben a falusi pap által rendezett Anyák napi ünnepségektől. Tulajdonképpen egy fogalmazási órán jöttem rá a szomorú valóságra. Anyák napja előtt egy héttel Ilyen az én édesanyám címmel kellett fogalmazást írnunk. Amikor kivörösödve a ceruzám végét rágni kezdtem és reszkettem, figyelmes tanítóm rögtön segített kínos helyzetemen: Fiam, te nem kell írj, menj, pucold ki a nyúlketreceket. Mintha mázsás súlytól szabadultam volna, úgy rohantam ki az osztályból, s nagy igyekezettel fogtam neki a munkának. Szünetben társaim kipirult arccal mesélték egymásnak fogalmazásuk tartalmát. Csak én egyedül álltam a nyúlketrecek mellett hallgatagon, lesütött fejjel, gondolataimba merülve. Aztán padtársam mellém lépve irigykedve jegyezte meg: Könnyű neked! Te nem kellett írj, mert nincs anyád. Rohamosan közeledett május első vasárnapja, Anyák napja. Nagymamám ekkor már ágyban fekvő beteg volt, de szépen felöltöztetett, s megígérte, hogy majd ő is eljön a templomba. Kezembe adta az előző napon általam szedett vadvirágcsokrot s visszadőlt ágyába. A harmadik harangszóra színes áradat lepte el a kicsi falu poros utcáját. Szépen felöltöztetett vidám gyermekek színes csokrokkal, édesanyjuk kezét fogva siettek a templom felé. Csak én mentem egyedül, lehajtott fejjel szorongva, bánatosan. Már nem arra gondoltam, hogy én miért nem édesanyámnak adhatom át a csokrot, hanem, hogy beteg nagymamám vajon el tud-e jönni, hogy valakinek én is átnyújthassam a szeretet és hála virágait. Aztán az Úr asztala körül félkörbe állított gyermekek közt rám került a sor. Édesanyám című verset kellett szavalnom. Lesütött szemekkel, de hangosan, értelmesen elszavaltam: „Anyja van a kismadárnak / Anyja van a kisleánynak. / A fiút is ápolgatja, / Az ő kedves édesanyja. // Áldd meg, Isten, jóanyámat, / Szívét sose érje bánat. / Adj erőt a két kezének. / Adj örömet jó szívének.” Néhány elérzékenyült öregasszony hangosan szipogott, sajnáltak engem nagyon, most, Anyák napján. Lassan felnéztem, tekintetemmel nagyanyámat kutattam a padsorokban a megszokott helyén, de sehol se láttam. Kezemben kis csokrommal sírva szaladtam hazáig, betegágyához siettem, átnyújtottam neki a hálám virágait, hosszasan csókoltam erőtlen kezeit, amelyekkel értünk dolgozott nap mint nap. A rákövetkező évben már ő sem volt nekünk, így Anyák napjára sem mentem el. Ekkor kerültem Kolozsvárra, ahol a korábban említett legszomorúbb napjaimat éltem át. E rövid kitérő után a kobátfalvi iskolai életet mutatom be. A bentlakásos életet már ötödik osztályos koromban megkezdtem, a vaságyakba a szalmazsákot otthonról kellett vigyük. Ez az élet számomra nem volt annyira sokkoló, mint a környező falvakból odatoborzott többi falusi osztálytársamnak, akik a szülői ház melegétől addig soha nem voltak távol. Egy falusi bácsit neveztek ki mellénk nevelőnek, akit inkább felvigyázónak titulálhattunk, mert a maga hét osztályával gyenge felkészültségű ember volt, étkezés közben még a kés, villa használatát sem ismerte. Annál jobban igen a lányok mellé beosztott nevelőnő, aki a falusi jegyző felesége volt. Szerencsénkre étkezéskor mindig bejött az ebédlőbe és gyakran a kezünkre koppantott, ami akkor rosszulesett, de később a középiskolai étkezdében hálával gondoltunk rá. Hanem a ruházatunkkal nekünk, szülők nélküli, szegényebb gyerekeknek igen sok bajunk volt. Késő őszig lenge nyári ruhákban meg mezítláb jártunk iskolába, tavasszal, Szent György napjától kezdve ugyanezt tettük. Néha az én nagylelkű bátyáim adtak egy-egy általuk elnyűtt ruhadarabot meg lábbelit. A ruházatomba egy alkalommal besegített a Vöröskereszt is. Nagy halom katonazubbonyt meg katonanadrágot ürítettek le az iskola udvarára, s minket, szegényebb, szülők nélküli tanulókat egyenként szólítva elláttak kit egy nadrággal, kit egy zubbonnyal. Nekem egy elég bő meg hosszú katonanadrág jutott, amit hogy viselni tudjak, megkurtított egy falusi szabó, ami abból állott, hogy kivágott alul a szárából, így a priccse a bokámhoz közelre került. Fura látvány lehettem így felöltözve, mert iskolatársaim gúnyoltak, nevettek rajtam, amiért a tanítók sokszor rájuk szóltak, de észrevettem, hogy az ő szájuk szélén is megjelent egy rövidke mosoly, hiába akartak szigorú képet vágni fegyelmezésük közben. Annál nagyobb baj volt az, hogy az adományba hozott ruhadarabokat akkoriban nem fertőtlenítették, így először mi, akik a ruhadarabokat kaptunk, később az egész bentlakási közösség megrühösödtünk. Egy Tittel nevezetű körorvos kezelt ki a következő kezdetleges, de hatásos recept szerint. Mindenik rühös tanuló egy marék úgynevezett kutyafakérget kellett a fiatal hajtásokról lekaparjon a zsebkéssel, ahhoz a doktor úr egy marék kénport kavart disznózsír hozzáadásával s azzal tetőtől talpig egy héten át bekente testünket, ami rettenetesen csípte a véresre kapart friss sebeket. Egy hét után facsebrekben megfürösztöttek s így megszabadultunk a kínoktól. Mivel a háború után nagyon sok alultáplált tanuló volt, minden nagyszünetben egyes sorba kellett állnunk a kijárati folyosón és az ajtónál a körorvos, meg a titkárnő egy-egy kanál csukamájolajat dugott a szánkba a D vitamin pótlására. E jótétemény fejében több napon át aratáskor kalászt gyűjteni vittek minket a tarlókra, de minden tanuló egy élő egeret is be kellett szolgáltasson, melyet az állatorvos az őket elpusztító baktériummal beoltott, s azt el kellett eresszük a mezőn. Ez a parancs kötelező volt, ami sok „lógásra” adott lehetőséget, mert 4-5 napot is hiányoztunk, mondván, még nem sikerült egeret fognunk. Az akciónak nem nagy eredménye volt, mert a mai napig ezrével garázdálkodnak a gabonaföldeken a mezei pockok és egerek.