borús égbolt
tiszta égbolt
Kármentő még egyszer
Minap a kármentőről írtam az árvizek kapcsán. Arról az edényről, amelyet a boroshordó csapja alá tesznek, hogy a kifolyó vagy csepegő nedű ne vesszen kárba. Aztán a hétvégén a Szilágyság és Bihar határán – azaz a történelmi Erdély peremén – vehettem részt húsz más, az ország több szegletéből összesereglett kolléga társaságában a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) által szervezett riporttáborban. Főhadiszállásunk Kémer határában, egy saját pincészettel rendelkező panzióban volt, onnan jártunk be – Ady Endre szavaival élve – a „hepehupás, vén Szilágyban” található falvak, városok némelyikét.
A Szilágyságról meglehetősen torz és hiányos kép élt bennem: szegény, gazdasági szempontból elmaradott vidékre számítottam, no meg súlyos szórványgondokra. S ehelyett mivel találkoztam? Szépülő falvakkal, gyarapodó városokkal, s ami a legfontosabb: célokkal rendelkező, munkájukról, annak eredményéről lelkesedéssel beszélő emberekkel. Olyan emberekkel, akik amellett, hogy örömet lelnek munkájukban és elégtételben részesülnek általa, van idejük, erejük, energiájuk a közösségért is tenni. Olyan vidékkel, ahol már lecsengett a külföldön való boldogságkeresés divatja, ahová az idegenben dolgozók többsége hazahordja keresetét és saját falujában teremt egzisztenciát magának. No meg olyan vállalkozóval, aki az egész országot – beleértve a Székelyföldet is! – ellátja karácsonyfának való fenyővel. S olyan szőlészetet és pezsgőpincészetet is felkerestünk, amelynek létrehozása eddig öt és fél millió euróba került, s amelyben fiatal, szinte pelyhedző állú szakember irányította a szőlőtermesztési és a borászati tevékenységet egyaránt. Vagy olyan tornatanárral, aki – más tantárgyat tanító társaival ellentétben nem azzal lazít, hogy szabadidejében rúgja a bőrt, hanem irodalommal foglalkozik – dalszövegeket ír neves magyar együttesek, mint a Kárpátia vagy a Moby Dick számára és különböző növényekkel telepíti be udvarát. S találkoztunk olyan egyetemistával, aki szenvedélyesen kutatja szülőfaluja múltját, és büszkén mutatja jelenét bárkinek, aki kíváncsi rá, no meg olyan polgármesterrel, aki a négy faluból álló nagyközség ügyes-bajos dolgainak intézése mellett talált időt arra, hogy festegessen és művésztábort szervezzen. Parlagon hagyott földet keveset láttunk, annál több gondosan ápolt szőlőssel, drága nyugati gépekkel művelt gabonatáblákkal találkozhattunk.
A legnagyobb élmény számomra a különböző területeken tevékenykedő, különböző végzettségű és társadalmi státusú emberekkel való találkozás volt, ugyanis rég akadt dolgom ennyi lelkes, a munkájáról rajongással beszélő emberrel. Lelkesedésük azt jelezte számomra, hogy értelmét látják annak, amit tesznek, bíznak benne, hogy nem fölöslegesen teszik, hanem saját maguk és gyermekeik, közösségük jóléte érdekében. Bíznak benne, hogy van jövőjük a szülőföldjükön.
Ez a bizalom kellene átragadjon a mi egyre kiábrándultabb, gyökérvesztettebb, céltalanabb fiataljainkra is. A szilágyságiak példája szolgáljon amolyan kármentőként: mint a pincéikben a hordó csapja alá elhelyezett edény, amely megakadályozza, hogy cseppnyi is kárba vesszen abból, ami jó.
Sarány István
.jpg)
