borús égbolt
Karalábé kétrét
Hosszú, mint a karalábé kétrét – mondták eleink a kistermetű, kövér emberre. Ha gazdag volt az ilyen megszólt ember, még azt is hozzátették, de ebben már irigységet is felfedezhetünk, gazdagnak az egere is kövérebb. Nehéz irigység nélkül élni annak, akit elkerül a jómód, szegényen tengődik, azaz „ebek konyháján élődik”. A szegénység elviselése önmagában is nehéz teher, de tovább súlyosbítja a kirekesztés. Friss felmérések szerint a mélyszegénynek az ük-ükunokája is szegény lesz. Kínában és Indiában 7, Európában átlagosan 4-5 nemzedéknyi idő kell – Dániában 2, Finnországban, Svédországban és Norvégiában 3, Magyarországon 7 –, hogy egy család kikecmeregjen a nyomorból, és eljusson az átlagos életszínvonalig. A világon legrosszabb ez a helyzet Kolumbiában, ahol 11 nemzedéknyi időt számolnak. Felsorolhatatlanul sokféle kirekesztésről lehet szólni, de az biztos, hogy a gazdag mindig elhatárolja magát a szegénytől, pluszban még azzal is vádolva őt, hogy szegénységéért egyes-egyedül maga a szegény a hibás. A kirekesztés folyamata, illetve ennek zsigeri akarása jóformán megmagyarázhatatlan folyamat (talán ezért is van könyvtárnyi irodalma), mert az észérvek hatástalanok ellene. Viccesnek tűnhet, pedig évezredes komolyságú a sovány–kövér ellentét, egymás kirekesztése a konyhából, ebédlőből, vagy megfigyelése, leszólása a terített asztalnál (ebben teljesen egyenrangúak): csipegeti az ételt; azért sovány, mert finnyás; válogatósnak vadalma; ki ahogy eszik, úgy dolgozik – szól az ítélet a soványról. A kövérről úgy vélekednek, rengeteget eszik, mégsem tud jóllakni; nem mintha számoltam volna, de hat embernek kirakott süteményt evett meg egy ültében. Míg valamikor a kövérség a jómód, esetleg a henye élet jelképe volt, ma már egyféle erkölcsi állásfoglalást is előhívó vétekké, és orvosi problémává nőtte ki magát. Aquinói Szent Tamás 13. században élt egyházatya kövérségéről csupán csak testi megjelenésének jellemzése miatt említik, hogy az asztalból, ahol ülni szokott, jókora darabot kellett kifűrészelni, hogy evés közben elférjen a hasa. Igaz, akkoriban a kövérség tekintélyt jelentett és nem utolsósorban a szegénység, a nyomor fölötti győzelmet. A jóléti társadalmak elhozták a kövér ember bűntudatát, merthogy valósággal szembemegy a modern lét életmódtanácsaival, egészségügyi előírásaival. Ebben az a groteszk, vélik a kutatók, hogy leszámítva az alkati hajlamot, legtöbben nem a kiemelkedő jóléttől kövérek, hiszen számottevő részük az alsó-középosztályból kerül ki, hanem lelki, tudatalatti okok miatt (is), mintha az előttük járó nemzedékek éhezésére, vagy saját korábbi nélkülözésükre válaszolnának a győzedelmes zabálással. Ez a válasz azonban megteremti a mítoszt, miszerint csak önuralom kell a normális testsúlyhoz. Sokat eszik, de nem sok jót – állítják a táplálkozási szakértők –, élelmiszeripari tömegtermékeket, sok rejtett cukorral teli konzervet és üdítő italt, hamisított, ízfokozókkal dúsított ételeket stb., amiket a szervezet kevéssé hasznosít, így egyre több kell belőle. Szász Tamás István A szertartásos kémia (1973) című könyvében írja az elhízással kapcsolatban: „Ahelyett, hogy a gyorsételeket okolnánk, azaz a rossz táplálkozási szokásokat, az orvosok bevezették a köztudatba a túltápláltság fogalmát. Annak ellenére, hogy a táplálkozás tudományos szintre emelkedett, mára az erkölcs helyettesíti a böjtöt, és erkölcsi kívánalom, hogy ne legyünk túlsúlyosak, nem pedig egy hasznos orvosi tanács.” Ráadásul ősidők óta kódolva van bennünk az evolúciós törvény, hogy a túléléshez hájat kell raktározni. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a dundi nők sokkal gyakrabban hoznak a világra normális súlyú, egészséges gyermekeket, mint a soványak. A téma szerteágazó, ömlenek ránk a tanácsok, és összezavarnak. Már nem tudom, hogy kit tiszteljek. Azt, aki végtelen fogyókúrák ördögi körében él, jojó-effektussal küszködik, aki elkeseredett kényszerességgel veti bele magát a különböző testépítő tréningekbe, anélkül, hogy igazán élvezné a mozgást; vagy azt, aki valóságos „kirekesztett” lázadóként vállalja a saját kövérségét. Aztán itt van az udvarias nyelvi köntörfalazás, ami szerint nincsenek hájtokások, kövérek, elhízottak, zsírpárnáktól dagadók, csak túlsúlyosak, túltápláltak vannak. A „túltáplált” is mítosz: az általános gazdagságot, a jólétet hivatott sugallni. Miközben a világon milliók éheznek és halnak meg alultápláltság miatt – szidják őket a moralisták. – A táplálkozásban nincsenek káros alapanyagok, csupán káros mennyiségek – teszik hozzá. Kedves Sovány Olvasóm! A kirekesztés nem oldja meg a bánatos kövérek súlyproblémáját. Fenntartásokkal lehet azt tanácsolni, hogy (v)edd el előle az ételt. De mégis hogyan, ha azt látod, hogy boldog, miközben önfeledten tömi magát. Gondolj arra, talán neki van igaza: raktározni kell a túléléshez, jöhet a hét szűk esztendő!
Kozma Mária
.jpg)
