Kájoni János feltételezett születési időpontjának 390. évfordulóját ünnepeljük, ebből az alkalomból emlékévet hirdetett a Hargita Megyei Kulturális Központ, s az év során számos eseményt szerveznek ennek jegyében. A Kájoniról szóló beszélgetések sorát ifj. Szabó András zenésszel, zenepedagógussal készült interjúval folytatjuk. Kérdezett: Sarány István. [caption id="attachment_91804" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Ön nemrégiben diákoknak tartott előadást Kájoniról és munkásságáról. Hogyan került kapcsolatba Kájoni János emlékével, munkásságával? – Csíkszeredai zenészként úgymond nem volt nehéz. Illetve talán családi helyzetem is terelt arrafelé, hogy találkozzunk. Már gyermekként ízlelgettem a régizenét. Amikor 1990-ben újraindult a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, a Mikó-vár igazgatója édesapám volt, aki többször elvitt az ott zajló koncertekre, amelyekre pár év elteltével már magamtól jártam. – Mi az, ami felkeltette érdeklődését Kájoni zenei munkássága iránt? – Ez az érdeklődés nem régi, csak maga a találkozás. Gyermekkorom óta évente találkoztam azzal a zenei közeggel, nyelvezettel, a 17. századi erdélyi vagy Kárpát-medencei világi táncokkal, amelybe Kájoni János szerzetes zenei munkássága is illik. Igen, világi táncokat mondok, hiszen nagyon sokáig a Kájoni-kódex lapjairól csak a világi dallamokat játszották, a kódex zömét adó egyházi kompozíciókkal vajmi keveset foglalkoztak. Ennek – mindenféle politikai nézeten túl – két oka volt. Egyik, hogy a 20. század elején Seprődi János közölte a kódexben található magyartáncdallamokat. Sokáig csak ezek voltak elérhetők, hiszen a második világháború végén több más, jelentős kötettel együtt, befalazták ezeket a köteteket is, elrejtve őket a politikum szeme elől, és csak 1985-ben kerültek elő. A közölt tizenkét dallam világi, táncos karakterük miatt hamar közkedveltté is vált, ezekből válogattak a különböző együttesek. Másik ok pedig, hogy a kódex – és a másik jelentős dallamgyűjtemény, az Organo Missale – kéziratok, amelyek olyan tabulatúrás lejegyzéssel készültek, amelyet kevesen tudnak olvasni. Ezért meg kellett várni a kódex 1994-es kritikai kiadását, hogy tartalma lassan-lassan közkinccsé válhasson (a Missale kiadása 2005-ben történt meg). Érdeklődésem akkor erősödött fel, egy pár éve csupán, amikor ráismertem, micsoda érték rejlik a kódexben, hiszen egy olyan zenei világ – főleg egyházzenei, mert számukat tekintve jóval többen vannak – tárult elém, amely a 17. század Erdélyére nem jellemző: hiánypótló gyűjtemény, olyan művekkel, amelyeket a történelem viharaitól tépázott Erdély nem ismert. Nálunk ekkor még szinte csak importzene volt, importzenészekkel. – Mely zenei munkáit tanulmányozta, s hogyan értékeli azokat? – A két fő zenei munkáját, a Kájoni-kódexet illetve a Cantionale Catholicum énekgyűjteményt. A kötetek felépítését immár több helyről elolvashatjuk, nem térek ki rá. Most csak egyetlen vetületet említek: hogy miért voltak olyan fontosak ezek a gyűjtemények. A 16. század elején végbement reformáció nagyon rányomta bélyegét az egyházi életre. A katolikus egyház híveket veszített. Egyrészt, mert sokan átkeresztelkedtek evangélikusnak vagy reformátusnak, másrészt pedig, mert a katolikus szülők gyerekeiket gyakran e vallások egyikére keresztelték. Ez válaszlépésre késztette a katolikus egyházat, ezt nevezzük ellenreformációnak, amely a 16. század második felére tehető. Erdély is reformátussá vált, folyamatosan jelentek meg az anyanyelvű énekfordítások, így biztosítva az újabb gyülekezetek zenei fejlődését. Katolikus részről az egyházi énekek lefordítása csak a 16. század második felében indult meg erőteljesen, viszont ekkor már Erdély katolikus szigetei szó szerint elszigetelődtek a nagyobb áramlatoktól, így zenei tekintetben lemaradtak. Kájoni munkája azért kiemelkedő, mert hiánypótló: valószínűleg nagyszombati tanulmányi évei alatt érett meg benne a gondolat, hogy nálunk, Csíksomlyón – és közvetve Erdélyben is – új alapokra helyezze a gyülekezeti éneklést, amelyet a kántorok kezébe adható, immáron magyar nyelvű énekanyaggal teheti meg. – Ön szerint mi a magyarázata annak, hogy Kájoninak valóságos kultusza alakult ki, 1979-ben pedig ennek részeként szervezték meg azt a nevezetes Barozda-koncertet, amely a Régizene Fesztivál előhírnöke volt? – A 70-es években több erdélyi és székelyföldi településen táncházak alakultak, népzenei együttesek jöttek létre (’76-ban a Barozda Együttes, ’77-ben a Venyige és a Bodzafa zenekarok). Velük párhuzamosan pedig a régizenélés is ekkortájt kezdett nálunk is elterjedni: jelentősebb zenekarok voltak a Babrik József által létrehozott Camerata Transsylvanica vagy az Erdővidéki Camerata, illetve ismét a Barozda, amely szintén elkezdett régizenét játszani, ilyenkor a Kájoni Együttes nevet használva. Ezeket a mozgolódásokat figyelemmel kísérte a Magyaradás, amely lendületet adott a zenekaroknak. Az, hogy Kájoni előtérbe került, a szerzetes 350 éves születési évfordulójának, Miklóssy V. Vilmosnak, Pávai Istvánnak és a Mikó-vár udvarának köszönhető. Ez, a valójában kihasználatlan múzeumudvar valósággal hívogatta az előadókat, hogy megtöltsék historikus zenével. Kájoni születési évfordulójára, 1979 szeptemberében kiállítást és hangversenyt szerveztek a várban, és itt született meg az ötlet Boros Zoltánnal, a Magyaradás akkori főszerkesztőjével közösen, hogy a zenész szerzetes emléke előtt az elkövetkező években régizenei fesztivállal tisztelegjenek. Az elmúlt 39 év pedig bizonyította, hogy jó kezdeményezés született akkor. – A Székelyföld, s ezen belül Csíksomlyó földrajzi helyzete és történelme folytán „huzatos” helyen fekszik, a hadak útján helyezkedik el, s mikor másutt a barokk kor virágzott, mi még tatárbetörésekkel viaskodtunk. Ebben a kontextusban hogyan értékelhető Kájoni munkássága, s összehasonlítható-e az Európa többi felén végbement folyamatokkal? – Párhuzamba is állíthatók, el is térnek egymástól. A 17. században Nyugat-Európában is gazdát cseréltek a zenei gyűjtemények. Bár volt nyomtatás (persze az sem volt mindegy, milyen felekezetű volt a zeneszerző), elsősorban mégis kézzel másolták a műveket, így kerültek el a művek a szerzőtől távolabbi vidékekre, kántorokhoz, kórusvezetőkhöz. Másik oldalról pedig egyedülálló Kájoni munkája, főként ami a Kódexet illeti, melynek a 17. század Erdélyében nem akadt párja. – Kájonit a magyarok és a románok egyaránt maguk közül valónak, magukénak vallják. Mit tud az életrajzáról, mi ennek a magyarázata? S van-e jelentősége egyáltalán ennek a kérdésnek? – Nemzeti hovatartozásának nincs jelentősége. Polihisztor volt, ami kizárja az ilyetén identitáshangoztatást, a mellveregetést. Végezte a dolgát, és – főként persze római katolikus használatra, de nem csak – letett az asztalra néhány olyan kottás vagy kotta nélküli ének- és dallamgyűjteményt, amely egyetemes értékű. De hogy legyünk pontosak: életrajzából az erre vonatkozó adatok igen csekélyek, s azok ismerete is arra figyelmeztet, hogy ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget neki. Édesapja román ortodox ember volt, édesanyja magyar katolikus. Jegenyén, katolikus faluban, de egy református Erdélyben született, katolikusnak pedig egy kihelyezett református lelkész keresztelte. Ő élete végéig latinul és magyarul írt, úgy is nevezte meg magát – Joannes Kaioni. – Zenei vonatkozásban elkülöníthető Kájoni munkásságának több vetülete: egyik a zeneszerzői, zenegyűjtői, másik az orgonaépítői, illetve orgonistai munkássága. Melyik vetület a jelentősebb? – Számunkra mindenképpen a zenegyűjtői, zeneszerzői munkássága. Bár orgonákat épített és javított, Szé­kelyudvarhelyen, Mikházán és Szárhegyen épített, valamint Somlyón javított, illetve oda vásárolt hangszert.Viszont azok nem maradtak meg, és nem voltak annyira nagy újdonságok, mint az „adathordozók”, a Kódex, a Cantionale meg a Missale, amelyek a kor nyugati zenéit ebbe a keleti szögletbe átmentették. – A zenei munkássága a könyvnyomtatással is összefügg. Milyen zenei témájú kötetek kerültek ki ebből a nyomdából, s milyen jelentőséggel bírnak ezek, milyen hatással voltak az utókorra? – A négy zenei vonatkozású kötet közül, amelyek Kájoni nevével összekapcsolhatók – a Kódex, a Cantionale catholicum, a Sacri concentus és az Aranyos ház – csak egy, a Cantionale, ismertebb nevén a Kájoni-kancionálé jelent meg nyomtatásban, amely egyben a csíksomlyói nyomda legelső kiadványa. Ez, bár énekeskönyv, csak énekszövegeket tartalmaz. A kották hiányát nem Kájoni számlájára kell írni. Tudni kell egyrészt, hogy külön karakterkészletre lett volna szüksége azok nyomtatásához, amely ritkaságánál fogva drága dolog volt. Másrészről pedig az oldalak szedése jóval komplikáltabb, időigényesebb, a könyv terjedelme pedig annál nagyobb lett volna. Így is közel ezeroldalas terjedelmével és 820 szövegével igencsak jelentős gyűjteménynek számít. Szerencsére Domokos Pál Péter gondozásában 1979-ben megjelent a Kancionálé dallamokkal ellátott, kibővített alakja. (Érdekes a dátumpárhuzam a kötet kritikai kiadása és a fesztivál nyitógondolatának a megszületése között.) Így már a különböző egyházi énekeskönyvek is több innen való éneket tartalmaznak, illetve a régizene-együttesek is könnyedén válogathatnak közülük.