A közelgő elnökválasztás kampányának szelleme lebegte be Kolozsváron az állami egyetemek tanévkezdését. Tiszteletét tette a kincseitől jórészt megfosztott városban őfelsége Klaus Johannis (egyelőre csak a családnevét használja románosan, de könnyen elképzelhető, hogy a későbbiekben áttér a Clausra), és oktatók, diákok ezreivel együtt ünnepelte a kolozsvári román tannyelvű felsőoktatás születésének százéves évfordulóját. Mi sem természetesebb, mint a centenáriumi évfordulók megünneplése azok részéről, akiknek van amit ünnepelniük. Akkor élnénk jó világot, ha egy-egy „keletkezés” valós és jogos igény alapján jönne létre, és úgy jelentene pluszt, ha a már meglévő infrastruktúrában nem okozna mínuszt. Nemcsak lehet, hanem kell is arról beszélni és tudományos munkákat készíteni, hogy az igény adott esetben valós volt-e, jogos volt-e. Kijelenthető, hogy a Monarchia felelőtlenségéből fakadóan hiányosság volt a kolozsvári román nyelvű egyetemi képzés? Vagy kijelenthető, hogy a román lakosság aránya, minősége nem „kívánta meg” ezt? A demográfiai adatok alapján – amelyek a 19. században már 20 százaléknál nagyobb arányú román lakosságról árulkodnak – és a mai gondolkodás szerint talán elmondható, hogy jogos volt az igény. Hogy valós-e, afelől már több a kétség, és itt már mindenképpen kötnünk kell a (vélt) valóságot a korabeli időkhöz, hiszen nem mindegy, hogy az a jelentős számbeli arány milyen társadalmi réteget takart. És itt el is különül a jelenkorunk szemlélete az évszázaddal ezelőtti szemlélettől. Ma már másképp tekintünk a kisebbségekre, és nem abból a szubjektív meggondolásból, hogy immár mi vagyunk a kisebbség. Pusztán azért, mert globális szinten nagyfokú átalakuláson mentek át a társadalmak, és az akkori felfogást túlhaladtuk. Ha a jelenből tekintünk vissza, el kell ismernünk, hogy nagyon sok olyan jogot nem adtunk meg a kisebbségeinknek – így a románoknak sem –, amelyek nekünk már maguktól értetődően biztosítottak. De azt is látnunk kell, hogy akkor máshol is ugyanazok a mára bevallottan elavult trendek uralkodtak – nagyvonalakban. Jelenkorunk viszont jelenkori vizonyulásokat követel meg. És nekünk, jelenkori kisebbségnek mérhetetlenül fáj, ha még mindig a száz évvel ezelőtti „kisebbségkezelési” módszereket, eljárásokat látjuk visszaköszönni. Márpedig ez nem is annyira ritka… A mostanra felcseperedett erdélyi román nemzedékek már „győztes” generációk: ők az egységes román nemzetállam szülöttei, akiknek cseppet sem furcsa, hogy dédszüleik a Regátban vagy éppen Moldovában alusszák örök álmukat. És akiknek sajnos az sem furcsa, hogy a földtörténeti korok legősibb idejéig visszanyúló dák örökség dacára „csak” százéves a kolozsvári román nyelvű egyetemi oktatás. Igen, van vaj a mi fejünkön is, de nem szabadna megfeledkezni arról, hogy ez a jubileumát ünneplő kolozsvári román „felsőfokúság” nem egy új épületben kezdte el működését, amelyet a román állam a saját pénzén emelt, hanem meglévő épületekben, magyar intézmények megnyirbálásának, olykor megszüntetésének árán. Kár, hogy ezt a szász elnökünk még kampányidőszakon kívül sem meri bár fél szájjal elmotyogni… Kovács Hont Imre