Jóéjzűsködés

Bíró István
Becsült olvasási idő: 2 perc

– No, bémenyek, s esszeveszek azzal a jóéjzű urammal, hallám, szeret-e még… – írta lapunk karikatúrájának szövegében néhány nappal ezelőtt. A szöveg egy rendkívül jópofa rajzot követett.
Rendszeres olvasóink bizonyára emlékeznek rá, de röviden vázolom is: a rendtartó székely falucska egyik portája előtt, a pletykapadon üldögélő idősebb asszonyka (legalábbis erre enged következtetni az öltözete, azaz a fekete fejkendője) és a jóéjzűt megkeresni induló fiatalabb nő (itt is a piros fejkendő és csizma az árulkodó jel az életkort illetően) beszélgetését láthatjuk, illetve immár sok székelyföldi településen csak a régmúlt időkre emlékeztető libacsordák egyikének szárnyasát.
Bevallom őszintén, az előítéletes énem rögtön azt sugallta, nem egy, hanem három liba van a rajzon. Az önmagammal való gyors szembenézés és pironkodás után is csak az járt a fejemben, hogy három libát ábrázol a karikatúra. Az első valóban a Márton madara – koccinthatunk is a Márton-napi lúdvacsorán –, a második „liba” voltát a (látszólag) ok nélküli veszekedés adja, és a harmadik sem a lúdtalpa miatt volt „liba”, hanem a kárörömtől. Különben, ha valaki nem ok nélkül veszekszik, akkor az valóban a szeretet próbája. Azért konfrontálódik (milyen szép és divatos közhely), mert így próbál újra rátalálni a másikra, arra, akit, amit korábban szeretett benne. Hány és hány alkalommal látni, tapasztalni, hogy egy-egy vita, veszekedés milyen jól kiszellőzteti a kapcsolatot. Talán az lenne a legideálisabb, ha nem is kellene veszekedni, csak úgy gördülékenyen megoldódnának a hétköznapi gondok, de tudjuk, ez szinte lehetetlen. Ezért a nézeteltérések sorában azt kellene tudni – szinte, mint minden esetben –, hogy hol a határ, azaz meddig egészséges veszekedni valakivel, meddig fajulhat és tűrhető el.
A jóéjzű teszteléseknek meg semmi értelme, csupán annyi, hogy a „pletykapadon üldögélő” mosolyog rajta, és közben még ő maga sem tudja, hogy az övé a jóéjzű, szereti-e vagy sem. Ne legyünk bütü székelyek, veszekedés nélkül is tudjuk érezni és éreztetni a jóéjzŰvel, hogy szeretjük! Például úgy, hogy kimondjuk (és tettekkel is bizonyítjuk): Igen, drágám! Sajnálom! Bocsáss meg! Köszönöm! Szeretlek!

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!