Mostanság közhelyszámba megy a sajtóban és az internetes fórumokon, hogy a 2016-os év egy ritka rossz kiadás volt, a Brexittől Trumpig megdöbbentő politikai események, a szórakoztatóiparban rengeteg szomorú haláleset (a teljesség igénye nélkül olyan előadóművészek nélkül maradtunk, mint Leonard Cohen, Alan Rickman, David Bowie, Prince) borzolta a kedélyeket, az év legvége előtt nem sokkal éppen a hatvanéves Carrie Fisher, a Csillagok háborúja-filmek talpraesett Leia hercegnőjeként számtalan kislány gyerekkori példaképe távozott. Szerencsére nemcsak szomorú hírekkel szolgált a magyar filmkedvelőknek a 2016-os esztendő, hiszen márciusban megtörtént az, amire hosszú időt kellett várni, és ami a magyar filmipar utóbbi évtizedben lerendezett vergődését tekintve némiképp felkészületlenül érhetett mindenkit: magyar film rendezője vehette át a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-szobrocskát. A 2015-ben készült Saul fia végigtarolta a világ díjátadóit, és az európai diadalmenet után Amerikát is meghódította Nemes-Jeles László, a Sonderkommandós-létet szűk képekkel, kis költségvetéssel és elképesztő színészi játékkal bemutató alkotása. És külön örülhetünk annak, hogy még Magyarországon is rengeteg nézőt vonzott a mozikba (átlépte a kétszázezres nézőszámot), amire magyar film jó ideje nem volt képes. Magyarország idei nevezettje, Till Attila Tiszta szívvel c. kerekesszékes gengszterekről szóló drámája, amely szintén megnyert több fesztiválelismerést (többek között Tesszalonikiben, Chicagóban és Kairóban is díjazták), vélhetőleg nem fog akkora esélyekkel indulni az Akadémia szavazásán, mint a Saul fia (január 24-én derül ki, hogy bekerül-e a szűkített, a legjobb öt jelöltet tartalmazó listára), de az mindenképp elmondható, hogy régen nem övezte ekkora érdeklődés a magyar filmkészítést, mint az elmúlt évben. A kifejezetten magyar filmek mellett arra is büszke lehet sok filmrajongó, hogy Budapest (és környéke) az egyik legfoglalkoztatottabb „díszlete” lett az amerikai filmiparnak, csak az utóbbi évben Magyarországon forgatták (legalább részben) Ridley Scott 1982-es tudományos-fantasztikus klasszikusának, a Szárnyas fejvadásznak a Bladerunner 2049 című folytatását, Luc Besson (Az ötödik Elem, Leon a profi stb.) legújabb sci-fijét, a Valeriant, az idén bemutatott Dan Brown-adaptáció (A da Vinci-kód és az Angyalok és démonok folytatása) az Infernóban pedig Prágának „álcázva” gyönyörködhetünk a magyar főváros utcarészleteiben. Nem volt magyar vonatkozástól mentes az év talán egyik legjobb filmje, az Érkezés sem, a Szárnyas fejvadász folytatását is rendező Dennis Villeneuve, a földönkívüliek érkezését és az emberekkel való kapcsolatteremtést filmjében az egyik szereplő a földönkívüliek lehetséges taktikáját magyarázza a főszerepet játszó Amy Adamsnek, hogy mit is jelent a magyar „szalámitaktika” kifejezés (amelyet Rákosi Mátyás használt először). De nem ettől lett az Érkezés az év egyik legjobbja: igazi tudományos-fantasztikus film, egy nyelvész szemszögéből mutatja be, hogy milyen is lehet az első kapcsolatteremtés idegenekkel, teljességgel mellőzi a megszokott hollywoodi robbanás- és látványorgiát, visszafogott, szépen komponált képekkel, ráérős tempóval, elgondolkodtató, eredeti történetével és kiváló színészi játékkal biztos szereplője lehet a 2017-es Oscar-gálának, emellett viszonylagos kasszasikerével (világszintű bevételeivel háromszorosan visszahozta az árát) azt is megmutatta: van igény eredeti, okos és elgondolkodtató filmekre is a popcornmozik mellett. Mostanra eléggé megszokhattuk már, hogy a nyári moziidényt a képregényfilmek dominálják, 2016-ban is kaptunk szuperhősfilmeket változó színvonallal. A Bosszúállók-filmekért és hősőkért (Amerika kapitány, Vasember, Thor, Hulk) felelős stúdió, a Marvel hozzászoktatta a képregényrajongókat, hogy kedvenceik élvezetes, humoros, izgalmas és jól megírt filmeket kapnak, ezúttal is szálította a megbízhatót (bár korántsem legjobb filmjeit). Az Amerika Kapitány: Polgárháború lendületes folytatása volt a Bosszúállók univerzumának, a november bemutatott Doctor Strange pedig lenyűgöző, még képregényfilmektől is merőben szokatlan látványvilággal bővítette tovább a képregényfilmes világot. A konkurens DC-képregényfilmes stúdió ehhez képest két bődületes anyagi sikert és kritikai bukást hozó filmet termelt, előbb a pocsékul sikerült, leghűségesebb rajongókat is felbőszítő Batman v Superman, majd a még rosszabb Öngyilkos osztag egyrészt azt mutatták meg, hogy a képregényfilmekre óriási kereslet van, de másrészt azt is, hogy nagyot is lehet hasalni egy ilyen alkotással, főleg, ha a hangsúlyt nem a film minőségére, hanem a marketingelésre helyezik: mindkét film bevételei az első hetet követően drasztikusan csökkentek, a fanyalgó kritikák és a nézők visszajelzései után kijelenthetjük, a DC-nek idén sem sikerült befognia a konkurens Marvelt. Egy másik, viszonylag fiatal műfajnak, a videójáték-adaptációnak sem volt nagy sikere az elmúlt évben, pedig nagy várakozás előzte meg az eddigi két legdrágább, legkomolyabban ki- és megdolgozott adaptációt, a Warcraft című számítógépes stratégiai játéksorozat egy nagyköltségvetésű fantasy-kalandfilmet kapott, az év vége felé pedig bemutatták az amúgy filmszerű történet-alapanyaggal bíró Assassin’s Creedet is, ráadásul két remek, sokdíjnyertes színész (Marion Cotillard és Michael Fassbender) főszereplésével készült el, úgyhogy jogosan lehetett várni a minőségre, de sem anyagilag, sem kritika i értelemben nem sikerült a műfaj első igazán jó filmes alkotását kitermelnie a két legújabb adaptációnak. Ettől függetlenül valószínűleg tovább folyik Hollywood kísérletezése a műfajjal, hiszen rengeteg nagyszerű játék története megfilmesítésért kiált, nem beszélve a számtalan mozijegyről, amelyet egy játék logója is képes eladni. És ha megnézzük, hogy a képregényfilmek hogyan küzdötték fel magukat az elismert és fontos műfajok közé, könnyen lehet, hogy már csak pár filmnyire vagyunk az első igazán jó videójáték-adaptációtól. Az előző évhez hasonlóan, az elmúlt december is Star Wars-lázban telt a mozirajongók számára, 2015-ben hosszú szünet szünet megérkezett az első igazán igazán élvezetes Csillagok háborúja, Az ébredő erő, ami végig is tarolta a világot, és több mint kétmilliárd dolláros sikerév el minden idők harmadik legnagyobb bevételt hozó filmjévé vált (rongyos százmillió dollárral maradt le a dobogó második fokán álló Titanictól, az Avatar előnye a maga 2,7 milliárd dollárjával egyelőre behozhatatlannak tűnik). Várhatóan az elkövetkező években minden decemberre jut majd egy újabb Star Wars-film, ez az első olyan Csillagok háborúja-történet, amely nem része a trilógiáknak: a 2015-ös a saga hetedik része volt, a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet körülbelül a 3,9-iknek nevezhető, hiszen azt meséli el, hogyan lopták el a lázadók a Birodalom szuperfegyverének, a Halálcsillagnak a tervrajzait, amelynek segítségével aztán az 1977-es első (később negyediknek átkeresztelt), Egy új remény alcímre hallgató klasszikusban győzelmet arattak a gonosz birodalmiak felett. Akkor sikerre ugyan senki nem mert számítani, mint az (újra)Ébredő erő esetében (egyelőre a 800 milliót sikerült teljesítenie), hiszen ennek a történetnek ismerjük a végét, arról nem is beszélve, hogy a „bejáratott” karakterek helyett ezúttal teljesen új szereplőket ismerhetünk meg. A digitális technika vívmányainak köszönhetően ugyanakkor felbukkan néhány régi is, az eredeti filmben is Moff Tarkin ezredest játszó Peter Cushing például már több évtizede halott, azonban a készítők utómontírozás és egy hasonló színész testének „kölcsönzésével” a film erejéig visszahozták az élők sorába a színészt – ez a megoldás vélhetőleg még sokáig etikai kérdéseket fog felvetni azzal kapcsolatban, hogy mit szabad és mit nem számítógépen kezdeni a színészekkel, főképp ha azok már nem mondhatnak nemet egy „szerepre”. Bár ezen írás elsősorban a mozifilmek éves áttekintése (és mindenkinek minél sűrűbb moziba járást ajánl – a szélesvászon élményét nem tudja egyetlen LCD-képernyő sem visszaadni), a filmes év áttekintésekor most már nem lehet nem odafigyelni a sorozatokra, hiszen minőség tekintetében egy drámai eltolódás volt érzékelhető az elmúlt években. A legjobb sorozatok most már messze képesek lekörözni az átlag mozifilmet, egyrészt mert a karakterekre, történetekre jóval több idő jut, másrészt a tehetséges filmkészítők tömegével vándoroltak át a sorozatok világába. A sorozatok megkerülhetetlenségére jó példa, hogy pár éve Matthew Mcconaughey vihette haza a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart a Dallas Buyer’s Clubban nyújtott alakításáért, de a legtöbb sajtóorgánum hozzátette: ezzel együtt az HBO-n futó True Detective sorozatért is „összevonva” kapta a díjat. 2016-ban a korábban csak mozifilmjeiről ismert, ezek alapján pedig az új Fellininek kikiáltott Paolo Sorrentino is belevágott a sorozatkészítésbe, a szintén moziban sztárrá avanzsálódott Jude Law főszereplésével készült A fiatal pápa című szériája pedig egyértelműen az év egyik legjobban sikerült filmes alkotása lett, de egy másik, sokak által követett HBO-s sorozat, a Westworld pedig épp egy 1973-as mozifilmet remakelt és „javított meg”, talán az év egyik legokosabb forgatókönyvével tíz héten át borzolta a rajongók kedélyét. És akkor még nem is szóltunk a talán legismertebb és legnézettebb mai sorozatról, a Trónok harcáról, amelynek a legutóbbi, hatodik évada elképesztő nézőszámokat produkált, és talán már attól sem már messze, hogy hamarosan egy-egy részt a mozik mutassanak be, ami a sorozatot övező kultikus rajongást (és nem mellesleg, a sorozat minőségét) elnézve, talán nem is volna rossz ötlet. Összességében elmondható: 2016-ot sok szempontból ki lehet kiáltani egy rossz évnek, azonban a mozgóképek világában ez nem érződött. S talán ez így van jól: a világpolitikai eseményeket elnézve, hamarosan lehet, hogy sokunknak minden eddiginél nagyobb szüksége lesz arra, hogy kiszakadjon a valóságból és pár órára beülhessen a moziba (netán a tévé vagy egyéb képernyője elé), és elmerülhessen egy-egy jó filmen elmesélt történetben. Szabó Ádám