erős felhőzet
havazás
Jézus születésének ábrázolásai
[caption id="attachment_19473" align="alignright" width="307"]
Botticelli: Jézus misztikus születése (1501)[/caption]
Ha jól megfigyeljük, a keresztény művészet egésze Jézus Krisztusra vonatkozik. Életének jelenetei és személyének ábrázolása adják a legfontosabb témákat. Jézus születésének ábrázolásaival minden ember találkozik élete folyamán. Habár az evangéliumok nagyon röviden ismertetik Jézus születését, a téma ábrázolása szempontjából Lukács szövege a döntő: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2,6). A születés tényénél sokkal részletesebben írja le az angyalok híradását a pásztoroknak, illetve a pásztorok megérkezését Betlehembe. A pásztoroknak való híradás gyakran lesz Jézus születésének mellékjelenete.
Jézus születését a keresztények kezdetben január 6-án ünnepelték, és elsősorban isteni és királyi megjelenése volt az ünnep központi gondolata. Csupán a 4. század közepétől szenteltek külön ünnepnapot Rómában Jézus születésének, december 25-ét, ami Sol invictus (a legyőzhetetlen Nap) pogány ünnepe volt. A 4. század végén vette át a keleti egyház az ünnepet, ekkortól válnak mind elterjedtebbé a Háromkirályok imádásának jelenetei az ábrázolásokon mint magának a születésnek. A legkorábbi ábrázolásokon – a szarkofágdomborműveken – általában három részből tevődik össze a születés ábrázolása: a szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör és egy szamár, valamint néhány pásztor társaságában. Érdekes módon, ezeken a korai domborműveken az Istenanya csak akkor szerepel, ha a születés jelenetéhez a Háromkirályok imádása társul.
Az efezusi zsinaton, 431-ben tisztázták Mária teológiai szerepét: Istent szülőnek nyilvánították. Ez nagy lendületet adott a Mária-ábrázolásoknak, így a Jézus születése-képeken is elfoglalta állandó helyét az 5. századtól. A 6. századtól József is gyakran szerepel a jelenetben. A nyugati művészek általában egy nyitott istállóban jelenítették meg Betlehem csodáját.
A keleti egyházban eltérő képtípus alakult ki, mert figyelembe vették az apokrif iratokat is: a születés barlangját ábrázolták, ahol Mária a szüléstől elfáradva pihen egy matracon, a pólyás Jézus pedig egy kőjászolban fekszik (néha olyan, mint egy oltár), két bába szorgoskodik körülötte, fürösztik is a Kisjézust, és Szent József is ott üldögél.
Nyugat-Európában kevésbé alkalmazták az apokrif iratok motívumait. A csillag eleinte csak a Háromkirályok imádásán jelent meg, a 12. századtól kezdve azonban már Jézus születésén is ábrázolták. A bizánci képtípus abban is különbözik a nyugatitól, hogy mutatja Máriát, amint a szüléstől kimerülten matracszerű fekhelyen nyugszik. A keleti ábrázolások kedvelt motívuma még a két bábaasszony, Zelomi és Salome, akik az apokrif evangéliumok elbeszélése szerint jelen voltak Jézus születésénél. A nyugati egyház elutasította az apokrif evangéliumokat, de ezt a motívumot helyenként ábrázolták. Gyakran látható a két bába a gyermek Jézus fürösztése közben. Habár erre vonatkozólag nem ismerünk irodalmi forrást, de a motívum elterjedése a fürdés szimbolikus jelentésével magyarázható: a keresztségre való utalást látták benne. A bizánci művészetre jellemző még a jászol sajátos formája: magas felépítmény tartozik hozzá egy vagy több nyílással. Zarándokok beszámolója szerint Betlehemben a születés barlangja fölött állt egy oltár, amelynek nyílásain át be lehetett tekinteni a barlangba. A jászol és az oltár összekapcsolása általános értelemben az oltáriszentségre utal. Ezek az ábrázolások egységben láttatják Jézus születését kereszthalálával. Ezt a jászol-oltárt a nyugati keresztény művészetben is megtaláljuk (Párizs, Notre Dame, Szt. Anna-kapu, 1180 k.), néha egy további képelemmel kiegészülve. A Karoling-kortól kezdve egészen a 12. századig gyakran szerepel a miniatúrafestészetben és az elefántcsont-faragványokon egy gazdag architektúra, ami részben palotára, részben tornyokkal megerősített városfalra emlékeztet, és Betlehemre, „Dávid városára” utal.
A 12. századtól Jézus születéséhez is hozzákapcsolnak előképeket, vagyis ószövetségi jeleneteket, amelyek a tipológia értelmezése szerint előre mutatnak újszövetségi eseményekre (égő csipkebokor, Áron kizöldülő vesszeje és Gedeon gyapja). Ha Jézus nevelőapja, Názáreti József is megjelenik a képen, akkor egyértelműen az Ószövetséget képviseli.
A 14. században a misztika hatására újabb képtípus alakult ki. Már a 12–13. században törekedtek arra, hogy anya és fia bensőséges kapcsolatát hangsúlyozzák a különböző ábrázolásokon. Kialakult a Gyermekágyas Mária szobortípusa, ahol Mária a jászol fölé hajolva két ujjal megcirógatja gyermeke állát. Nagy hatást gyakorolt a Születés-ábrázolásokra Assisi Szent Ferenc, aki 1223-ban, a grecciói erdőben, egy védőtetőt ácsoltatott, alatta felállított egy szalmával megtöltött jászolt, odavezetett egy ökröt és egy szamarat, és ebben a környezetben prédikált Jézus születéséről. A ferences misztika hatására Európa-szerte megnövekedett az érzelmek szerepének jelentősége. Az emberekben feléledt a vágy, hogy a vallásos jeleneteket szinte résztvevőként szemlélhessék.
Különböző látomások hatására a 14–15. században újabb képtípus alakult ki, amelyen Mária térden állva imádja gyermekét. Tipikus példája ennek Francke mester oltárképe, A gyermek Jézus imádása (1424, az Angliát járó kereskedők oltárának jobb oldali belső szárnyképe, Hamburg, Kunsthalle): a gyermek Jézus meztelenül fekszik a földön (nem jászolban), és természetfölötti fényt áraszt magából. Mária levette köpenyét, hosszú ruhát visel, ahogy Szent Brigitta leírja látomásában. A kép felső részén megjelenik az Atyaisten, a belőle kiinduló fénysugarak a gyermek Jézusra esnek. Ezen a képen József nem szerepel.
A gyermek Jézust imádó vagy zenélő angyalok gyakori szereplői a képeknek. A pásztorok és a napkeleti bölcsek is gyakran szerepelnek együtt, holott időben különböző epizódok szereplői. A késő középkori Jézus születése-képeken sokféle virágot figyelhetünk meg (pl. liliom, nőszirom, rózsa, kamilla, levendula), amelyek nem csupán díszítőelemként jelennek meg, hanem mind Mária- vagy Jézus-jelkép.
A késő középkorban a téma életképi elemekkel gazdagodik: a betlehemi istállót gyermekágyas szobává alakítják, József segédkezik a fürdővíz elkészítésében, éleszti a tüzet vagy ennivalót készít.
A Jézus-születése téma a következő korokban sem vesztett népszerűségéből, de a képtípusok egyértelmű szétválasztása szinte lehetetlen. A hangsúly azonban egyértelműen áttevődött Jézus születéséről a pásztorok imádására. A téma napjainkig nyomon követhető továbbélése a karácsonyi betlehemek állításának szokása.
Források:
Jutta, Seibert (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Budapest, 2002, Corvina Kiadó.
Kölnei Lívia: Karácsony képei. Jézus születése a képzőművészetben. In: http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1249:karacsony-kepei-jezus-szueletese-a-kepzmveszetben&catid=49:kultura&Itemid=72
Botticelli: Jézus misztikus születése (1501)[/caption]
Ha jól megfigyeljük, a keresztény művészet egésze Jézus Krisztusra vonatkozik. Életének jelenetei és személyének ábrázolása adják a legfontosabb témákat. Jézus születésének ábrázolásaival minden ember találkozik élete folyamán. Habár az evangéliumok nagyon röviden ismertetik Jézus születését, a téma ábrázolása szempontjából Lukács szövege a döntő: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2,6). A születés tényénél sokkal részletesebben írja le az angyalok híradását a pásztoroknak, illetve a pásztorok megérkezését Betlehembe. A pásztoroknak való híradás gyakran lesz Jézus születésének mellékjelenete.
Jézus születését a keresztények kezdetben január 6-án ünnepelték, és elsősorban isteni és királyi megjelenése volt az ünnep központi gondolata. Csupán a 4. század közepétől szenteltek külön ünnepnapot Rómában Jézus születésének, december 25-ét, ami Sol invictus (a legyőzhetetlen Nap) pogány ünnepe volt. A 4. század végén vette át a keleti egyház az ünnepet, ekkortól válnak mind elterjedtebbé a Háromkirályok imádásának jelenetei az ábrázolásokon mint magának a születésnek. A legkorábbi ábrázolásokon – a szarkofágdomborműveken – általában három részből tevődik össze a születés ábrázolása: a szorosan bepólyált gyermek Jézus a jászolban, egy ökör és egy szamár, valamint néhány pásztor társaságában. Érdekes módon, ezeken a korai domborműveken az Istenanya csak akkor szerepel, ha a születés jelenetéhez a Háromkirályok imádása társul.
Az efezusi zsinaton, 431-ben tisztázták Mária teológiai szerepét: Istent szülőnek nyilvánították. Ez nagy lendületet adott a Mária-ábrázolásoknak, így a Jézus születése-képeken is elfoglalta állandó helyét az 5. századtól. A 6. századtól József is gyakran szerepel a jelenetben. A nyugati művészek általában egy nyitott istállóban jelenítették meg Betlehem csodáját.
A keleti egyházban eltérő képtípus alakult ki, mert figyelembe vették az apokrif iratokat is: a születés barlangját ábrázolták, ahol Mária a szüléstől elfáradva pihen egy matracon, a pólyás Jézus pedig egy kőjászolban fekszik (néha olyan, mint egy oltár), két bába szorgoskodik körülötte, fürösztik is a Kisjézust, és Szent József is ott üldögél.
Nyugat-Európában kevésbé alkalmazták az apokrif iratok motívumait. A csillag eleinte csak a Háromkirályok imádásán jelent meg, a 12. századtól kezdve azonban már Jézus születésén is ábrázolták. A bizánci képtípus abban is különbözik a nyugatitól, hogy mutatja Máriát, amint a szüléstől kimerülten matracszerű fekhelyen nyugszik. A keleti ábrázolások kedvelt motívuma még a két bábaasszony, Zelomi és Salome, akik az apokrif evangéliumok elbeszélése szerint jelen voltak Jézus születésénél. A nyugati egyház elutasította az apokrif evangéliumokat, de ezt a motívumot helyenként ábrázolták. Gyakran látható a két bába a gyermek Jézus fürösztése közben. Habár erre vonatkozólag nem ismerünk irodalmi forrást, de a motívum elterjedése a fürdés szimbolikus jelentésével magyarázható: a keresztségre való utalást látták benne. A bizánci művészetre jellemző még a jászol sajátos formája: magas felépítmény tartozik hozzá egy vagy több nyílással. Zarándokok beszámolója szerint Betlehemben a születés barlangja fölött állt egy oltár, amelynek nyílásain át be lehetett tekinteni a barlangba. A jászol és az oltár összekapcsolása általános értelemben az oltáriszentségre utal. Ezek az ábrázolások egységben láttatják Jézus születését kereszthalálával. Ezt a jászol-oltárt a nyugati keresztény művészetben is megtaláljuk (Párizs, Notre Dame, Szt. Anna-kapu, 1180 k.), néha egy további képelemmel kiegészülve. A Karoling-kortól kezdve egészen a 12. századig gyakran szerepel a miniatúrafestészetben és az elefántcsont-faragványokon egy gazdag architektúra, ami részben palotára, részben tornyokkal megerősített városfalra emlékeztet, és Betlehemre, „Dávid városára” utal.
A 12. századtól Jézus születéséhez is hozzákapcsolnak előképeket, vagyis ószövetségi jeleneteket, amelyek a tipológia értelmezése szerint előre mutatnak újszövetségi eseményekre (égő csipkebokor, Áron kizöldülő vesszeje és Gedeon gyapja). Ha Jézus nevelőapja, Názáreti József is megjelenik a képen, akkor egyértelműen az Ószövetséget képviseli.
A 14. században a misztika hatására újabb képtípus alakult ki. Már a 12–13. században törekedtek arra, hogy anya és fia bensőséges kapcsolatát hangsúlyozzák a különböző ábrázolásokon. Kialakult a Gyermekágyas Mária szobortípusa, ahol Mária a jászol fölé hajolva két ujjal megcirógatja gyermeke állát. Nagy hatást gyakorolt a Születés-ábrázolásokra Assisi Szent Ferenc, aki 1223-ban, a grecciói erdőben, egy védőtetőt ácsoltatott, alatta felállított egy szalmával megtöltött jászolt, odavezetett egy ökröt és egy szamarat, és ebben a környezetben prédikált Jézus születéséről. A ferences misztika hatására Európa-szerte megnövekedett az érzelmek szerepének jelentősége. Az emberekben feléledt a vágy, hogy a vallásos jeleneteket szinte résztvevőként szemlélhessék.
Különböző látomások hatására a 14–15. században újabb képtípus alakult ki, amelyen Mária térden állva imádja gyermekét. Tipikus példája ennek Francke mester oltárképe, A gyermek Jézus imádása (1424, az Angliát járó kereskedők oltárának jobb oldali belső szárnyképe, Hamburg, Kunsthalle): a gyermek Jézus meztelenül fekszik a földön (nem jászolban), és természetfölötti fényt áraszt magából. Mária levette köpenyét, hosszú ruhát visel, ahogy Szent Brigitta leírja látomásában. A kép felső részén megjelenik az Atyaisten, a belőle kiinduló fénysugarak a gyermek Jézusra esnek. Ezen a képen József nem szerepel.
A gyermek Jézust imádó vagy zenélő angyalok gyakori szereplői a képeknek. A pásztorok és a napkeleti bölcsek is gyakran szerepelnek együtt, holott időben különböző epizódok szereplői. A késő középkori Jézus születése-képeken sokféle virágot figyelhetünk meg (pl. liliom, nőszirom, rózsa, kamilla, levendula), amelyek nem csupán díszítőelemként jelennek meg, hanem mind Mária- vagy Jézus-jelkép.
A késő középkorban a téma életképi elemekkel gazdagodik: a betlehemi istállót gyermekágyas szobává alakítják, József segédkezik a fürdővíz elkészítésében, éleszti a tüzet vagy ennivalót készít.
A Jézus-születése téma a következő korokban sem vesztett népszerűségéből, de a képtípusok egyértelmű szétválasztása szinte lehetetlen. A hangsúly azonban egyértelműen áttevődött Jézus születéséről a pásztorok imádására. A téma napjainkig nyomon követhető továbbélése a karácsonyi betlehemek állításának szokása.
Források:
Jutta, Seibert (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Budapest, 2002, Corvina Kiadó.
Kölnei Lívia: Karácsony képei. Jézus születése a képzőművészetben. In: http://www.talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1249:karacsony-kepei-jezus-szueletese-a-kepzmveszetben&catid=49:kultura&Itemid=72
-min.jpg)
