Jobbágyság, hadkötelezettség alóli felmentés – olyan fogalmak, amelyekkel nem túl gyakran találkozunk a székelyek történelméről olvasgatva. Az alábbiakban Markaly Aranka történész folytatja a csíki falvak 17. századi történelme kevésbé ismert történéseinek, folyamatainak ismertetését. [caption id="attachment_38406" align="aligncenter" width="679"] Nagyboldogasszony-plébánia[/caption] Csíkjenőfalva és Csíkkarcfalva története mindig is egybefonódott. Habár a 17. században is két különálló településről van szó, egyházilag már akkor is a Nagyboldogasszony-plébánia fogta őket össze. Ahogyan ma is, Jenőfalva már a fejedelemség korban, lélekszámban nagyobb volt, mint a szomszédos Karcfalva. A korabeli összeírásokat áttekintve rögtön szembetűnik, hogy Jenőfalva szinte kétszer akkora lélekszámmal rendelkezik, mint a szomszédos település. A sok felkelés és hadviselés következtében egyik település esetében sem növekszik a lakosság, azonban nagymértékű csökkenés sem észlelhető. De milyen tényezők is befolyásolták az itt élők életét? Mint tudjuk, a 16. század közepén kialakuló viszonyok, mégpedig a jobbágyság megjelenése a Székelyföldön, a székely szabad ember jobbágysorba taszítása nagy felháborodást keltett az itt élők között, ezért többször is felkelnek a fejedelem ellen. Mivel a küzdelmek nem bizonyultak sikeresnek, nagy veszteségekkel jártak, továbbá megjelenik a jobbágyréteg a székely társadalomban is. Ez nagyon jól tetten érhető a két falu történetében is, hiszen ezek sem képeztek kivételt. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a többi falvakkal ellentétben, sem Jenőfalván, sem pedig Karcfalván a fejedelem nem rendelkezett jobbágybirtokokkal, az itt lévőket kiosztotta hű szolgáinak, Geréb Jánosnak és Lázár Jánosnak. Mindketten az egyetlen jobbágybirtokosnak számítanak az adott falvakban, és az itteni földek képezik az egyik legnagyobb tömböt, birtokaikat tekintve. Karcfalván voltak birtokai Geréb Jánosnak, aki 1576-ban 30 jobbágybirtok után adózik, Lázár Farkas Jenőfalván 36 jobbágybirtok után fizeti az 50 dénáros adót. Ez azt jelenti, hogy a települések jelentős része veszti el szabadságjogait és jut szolgasorsba. A század vége felé még jó néhány olyan dokumentummal találkozhatunk, amely arról tanúskodik, hogy szegény sorsuk, adósságuk miatt jobbágynak kötik magukat Lázár Farkasnak, valamint fiának, Jánosnak, aki a szomszédos Szenttamáson lakott. Az eljobbágyosodást Bethlen Gábor fejedelem igyekszik megállítani, visszafordítani és a régi katonarendet visszaállítani. Az összeírások is tükrözik a törekvés sikerességét, hiszen mindkét település esetében egyre kevesebb jobbágysorban lévővel számolhatunk, azonban a szenttamási birtokosok mellett Mikó Ferenc, Csíkszék főkirálybírója is megjelenik jobbágybirtokosként. A két falut tekintve Jenőfalván nagyobb arányban vannak lófők, mint Karcfalván, míg az utóbbi esetében a gyalogos rendűek számottevők. A katonáskodás, a földművelés és állattenyésztés mellett nagyon sokan dolgoztak hámorosként, ahogy azt a 17. század második felében keletkezett lustrák feljegyzik. Az állattenyésztést tekintve a karcfalvi és jenőfalvi lakosok a legnagyobb számban ökröt és tehenet tartottak, családonként átlag kettőt-hármat. Egy-két család kivételével ez a két állat szinte mindegyiknél megtalálható, lévén, hogy velük munkálták meg a földet, illetve ellátta tejtermékkel az adott családot is. A gyalogrendűek lóval alig rendelkeztek, csupán egy-két családnál fellelhető maximum egy ló. Disznó igen számottevő volt, általában 3-4 családonként, míg juhot e két település lakói szinte egyáltalán nem tartottak. A hámornál dolgozók különböző szakosodásúak voltak, hiszen Csiszér Péter például hámori bányász, Lukács István faragó, István Márton béres. Többen akár lófőként, akár gyalogosként egy-egy csíki nemes jobbágyai, mint például Székel Miklós Abaffi János szolgája, Karda György Daczó János szolgája. Ez nem a jobbágy és birtokos viszonyt jelentette, sokkal inkább familiáris (hűbéri viszony, főúr és kis- vagy középnemes közötti sajátos kapcsolatrendszer) viszonyt feltételezett, amely adott esetben felmentést jelentett katonai szolgálat alól, természetesen különböző ajándékok és pénz ellenében. Ezt a jelenséget azért érdemes kiemelnünk, mert a század vége felé egyre nagyobb teherré válik a szolgálat teljesítése, ezért többen kapitányuk vagy főuruk által kérnek felmentést. Mások részt vesznek a bécsi hadjáratban, ahol többen odavesznek. Sok esetben ezért is felmentést kapnak a következő hadjárat alól, mint például 1685-ben Karda János és fia is harcolnak Bécsnél, azonban mivel a fia odaveszett, az apát felmentik két évre katonai kötelezettségétől. Vizi Máté és fia azért kapnak felmentést, mert jelen voltak Bécsnél, Böszörménynél és Füleknél is. A két településen nem volt jellemző az idegen faluból származók jelenléte, sem az onnan való elköltözés. A források csupán Pál István nevű kóborlót említenek, illetve Lukács Andrást, aki Gyergyóba költözött, és aki egyben a kapitány madarásza is volt, ezért felmentették egy időre a szolgálat alól. Ez a két kis település egészen érdekes kis színfoltja a felcsíki falvaknak, hiszen míg a 16. század végén úgy tűnik, hogy egyre nagyobb teret nyer az eljobbágyosodás, és többen a szegénység miatt is zálogba adták birtokukat, egy földesúr oltalma alá menekültek. Ez a helyzet a 17. század közepére visszafordul, nagyon sok mesteremberrel számolhatunk, akik kapitányaiknak is szolgálnak, illetve a katonai szolgálatok alóli felmentések gyakorisága arra enged következtetni, hogy egyre több olyan „jó módú” lófővel, gyaloggal számolhatunk, aki nemcsak különleges kapcsolatot ápolt a főnemesekkel, hanem egyben pénz vagy javak által sikerült kimentenie magát a hadjáratok alól.