Ha már a tenger idézése, a hideg elutasítása és a meleg utáni vágyam annyira összefogott, hogy egyenesen Casablancáig repültünk gondolatban, akkor hadd szenteljek még egy részt ennek az országnak. Annál többet már nem, mert számomra nem volt falrengető élmény, de azért találkoztam olyan jelenségekkel, amelyek mellett nem szívesen mennék el szó nélkül. Marokkó, hivatalos megfogalmazásban, ellentmondásos ország. Ezt azonban szinte az összes fejlődőben levő országról elmondhatjuk, és rendszerint el is mondjuk. Marokkó azonban másképp ellentmondásos. Én sokkal inkább valami átmenetiséget éreztem rajta. Mert az utcákon járva, az idegenvezetőket hallgatva, a hangulatot ízlelgetve minden inkább azt sugallta, hogy míg külsőségeiben, életstílusában, mindennapi hangulatában az iszlám és az arab világ uralja, szellemében sokkal szabadabb; mint ahogyan az emberek is viselkedésükben és életszemléletükben nyíltabbak, európaiabbak. A férfiakban nem éreztem azt az agresszivitást, lekezelést irányunkba, mint például Egyiptomban, a nők pedig, ha viselték is a burkát, nagyon ritkán takarták el az arcukat és jelen voltak mindenhol, részt vettek mindenben. Marokkóban ugyanis nem kötelező a fátyol, sőt kifejezetten engedélyezett az európai viselet. És az utcán valóban jelen voltak a testüket teljesen elfedő, kánikulában is kesztyűt hordó, csak a szemüket szabadon hagyó ruhákba burkolt asszonyoktól a háziruhára emlékeztető burkát és kendőt viselőkön keresztül a miniruhás lányokig mind. Mi, fehér női turisták a pántos ruháinkkal, meztelen vállunkkal nem keltettünk feltűnést, senki sem törődött bájainkkal, illetve nem többet, mint bármikor, bárhol. Számomra az igazi csoda ott nem az volt, amiket esetleg emlegetni szoktak. Inkább az, hogy majdnem mindenki két, de gyakran három nyelvet beszélt. Mert a hivatalos nyelv az arab, de több berber nyelvet is beszélnek, hisz a lakosság nagy része – háromnegyede! – berber, és csak 15 százaléka arab. Ezenkívül elég szép számban maradtak francia és spanyol diplomások az országban. A nyelvben meg különösen megmaradt a francia hatás, így a városokban mindenhol fennakadás nélkül tudtunk franciául értekezni a kéregetőkkel is. A marokkóiak kedvesek, mosolygósak, és mindenfelé csordogáló szenny lében tapicskolnak, anélkül, hogy arra akár a legkisebb figyelmet is fordítanák. Az csak nekünk jelentett hében-korban némi gondot, de hát ez hozzátartozik a turistaélethez. Mert Marokkóban mindenhol, mint az arab, pontosabban a keleti világban általában, hatalmas bazár és fűszerpiac színes forgataga teszi ki a medina – a központi, fallal körülvett városrész – jelentős részét. A piac gyakran meseszép, mozaikkal, arannyal, faragásokkal díszített épületek mellett vagy épp bennük terpeszkedik. Egész nap zajlik ott az élet, hisz a világon minden elképzelhető jót és egzotikus apróságot fellelhetünk ott. Táskák, cipők, papucsok, fonalak, selymek, vásznak, ékszerek, ruhák, sálak, hímzések, képek, szelencék, parfümösüvegcsék, ismerős és még több ismeretlen fűszer, az olajbogyók garmadája olívazöldtől sötétbarnáig, töltve, ízesítve, fűszerezve, pácolva; egész utca a jellegzetes keleti édességekkel, cukrozott magok, kandírozott gyümölcsök, kekszek minden ízben és formában; szőttesek, terítők, szőnyegek, szemüvegek, napszemüvegek, tálak és kancsók, lámpák, teljes szobaberendezések, ezüstnek ható anyagból pompás királyi formára kiképezve. Nagy részük berber kézművestermék volt, mely sokszor keveredett kínai utánzatokkal. Az árusok jó kedélyűek, akik élvezettel végzik munkájukat és sosem voltak rámenősek. Ebben is különböztek a harmadik világ többi népétől. Természetesen a bazárban mindig hömpölyög a tömeg. Mi is bámultunk, alkudoztunk, csodáltunk, bíráltunk, és természetesen vásároltunk. Amikor kifáradtunk, leültünk egy kis kávézóba, illetve elé, ahova kihozták a teát, üdítőt, gondosan megszemlélve a poharak, csészék higiéniai állapotát. Rendszerint nem találtunk különösebb kivetnivalót rajtuk. Gyakran még az asztalok körül is felsepertek, rendszerint reggel, mint a bazárban is. Mert igaz ugyan, hogy egész nap gyűlt a kosz, de ezzel együtt a fáradtságuk is, meg a hedonizmusuk. Hisz a piszok megvárja őket, ráér reggel elpepecselni vele. Ahogy felkelnek, hisz rendszerint ahol az üzlet, ott a házuk is, vagy fordítva, a házukban az üzlet, összekotorják szép komótosan a szemetet, és indulhat az élet. Négy királyi város medináját látogattuk meg. Marokkót legtöbbször ezekkel népszerűsítik. Mert eme városok mindegyikében király székelt, ezért hatalmas várfallal körülvett erődvárost építtetett, amely ma is az óváros életét éli, és régi pompájában – bár ezúttal a pompa igen viszonylagos – látható. Mindegyik királyi városnak van valami megkülönböztető jegye és érdeme. Fesben alapították a világ első egyetemét 859-ben. Azaz egészen pontosan az Al-Karouin mecset mellett működő felsőfokú képzést biztosító iskolát tekinthetjük annak. Különben az egész város nagyon tetszett. Csodálatosan dolgozzák ki és fel a bőrt is. Egyik ilyen műhelyükből meg felejthetetlen kilátás nyílt a városra, tornyaival és milliónyi parabolatányérjával. Marrakest a 10. században alapították. Neve azt jelenti, hogy az isten földje, de különben a vörös városként ismert, mert valóban legtöbb része vörös. Meknest a 11. században szintén berberek alapították Végül a mai főváros, Rabat erődvárosa a XII. században épült az arabok jóvoltából. Az óvárosa jellegzetes fehér-kék összeállítású és őrzi a zsidók egykori utcáját. Igazi látványosság V. Mohamed mauzóleuma, aki ezt a különleges szépséget meg is érdemli, hisz ő léptette az országot arra az útra, amelyiken most is halad. A mai közigazgatási központ rendezett, modernizált, elegáns, pálmával szegélyezett sugárúttal és viszonylagos tisztasággal. A fővárosnak mutatni és példát mutatni is kell. Természetesen a rómaiak itt is hagytak nyomot. Volubilis ettől ismert ma, említésre méltó katedrálismaradvánnyal és mozaikokkal. Marokkóban egy kicsit minden van: hintók, riksák, szamárkordé, hömpölygő luxuskocsik, közöttük nagyszámú Dacia, ezeréves óvárosok, kiismerhetetlen útvesztős bazárok és diadalmas sugárutak. A bárány ünnepének a közepébe csöppentünk, mely már-már a húsvétunkat juttatta eszembe, miközben messze hangzó müezzin éneke szállt térdre boruló tömeg nélkül. Emberei alkalmazkodók, amikor akarnak. Befogadók, ha megéri. Talán ilyen egyszerre a múlt és a jövő. Albert Ildikó