Tudják Önök, hogy egyes elméletek szerint Rowling a Gyűrűk Uráról koppintotta a Harry Pottert? Hát azt, hogy állítólag Szlovákia lekoppintotta a magyar címert? Vagy azt, hogy nemrégiben a magyarországi Türr István Képző és Kutató Intézet adta ki vadonatúj oktatási anyagként bruttó 31 millió forintért a Pennsylvaniai Állami Egyetem húszéves tankönyveit? Gondolom, már meg sem lepődnek, hiszen másolók, koppintók, plagizálók mindenütt és minden szinten vannak, miniszterelnöktől kisdiákig. Már-már megnyugtató, hogy ez nem egy nép, nem egy réteg sajátossága. Mégis újra meg újra meglepődök, és arra gondolok, hogy miért véli a másoló, hogy nem derül ki? Azt hiszem, tulajdonképpen nem is érdekli, csak az eredmény (az érdek?), legalábbis erre jöttem rá nemrégiben. Egy kitüntetett személy laudációját olvastam, s mivel nem szerepelt benne a születési ideje, a neten kezdtem keresgélni. Mit ad Isten? Megtaláltam a még el sem hangzott laudáció szövegét, ugyanarról a személyről, de egy másik szerző írta évekkel korábban. Megbotránkoztam, kiakadtam, nem voltam jól bele, aljasságnak, sértésnek tartottam éppen a kitüntetettel szemben… Néhány nap múlva ugyancsak feldúlt, amikor egy nyilvános rendezvényen egy kutatásom részleteit olvasták fel, s még említésként sem hangzott el, hogy közöm lenne hozzá. Az illető utólag azzal mentegetőzött, hogy ugyanaznap délelőtt – jóval szűkebb körben – már megköszönték a munkám, s nem értette, mi a problémám… Azóta is gondolkodom mindkét eseten – s továbbra is értetlenkedem magamban. Illetve, értem én… Azt hiszem tizedikes lehettem, amikor a magyar irodalom dolgozatom első, igen egyedi, s abszolút általam írt nyitómondatát javításkor a padtársam dolgozatában is viszont láttam. Ő tízes kapott, én kilencest. Daczó Katalin