erős felhőzet
szórványos felhőzet
Isten, félisten, sztár, celeb
Autóztunk a múltkor Marosvásárhely felé. Barátom, aki úrvezetőként ült a volánnál, egyszer csak idézni kezdi Ádámot a Tizenötödik színből „De, óh, Uram! ki fog feltartani, / Hogy megmaradjak a helyes úton?/ Elvontad tőlem a vezérkezet, / Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém…” Hogyan? És miért? – kérdeztem, mert olyan közönséges hétköznap volt, csütörtök, ha jól emlékszem, s déli óra az országúton, amikor nem szokás ilyen fejtegetésbe kezdeni, s az Urat emlegetni így, csak akkor s úgy, ha valami kátyú vetődik elénk, esetleg a rend őre, ki nem más olykor, mint a forgalom élő akadálya, de az másfajta szövegkörnyezet, s cseppet sem emelkedett. – Csak úgy, eszembe jutott – válaszolta. A magam műveltségi szintjét villogtatva aztán hozzátettem mindjárt: „Gyanítom én is, és fogom követni…” – „… Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – folytatta. Erre én is hozzátettem a végső mondatot: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” – s ezzel vége. Mintha rövid csendszünet hullana a nézőtérre, mintha lassan leereszkedett volna a függöny hosszan tartó taps kíséretében. Mi pedig haladtunk, Balavásárt elhagyva Ákosfalva felé.
– Mindig szükség volt istenekre – mondja a kolléga –, a görögök, a rómaiak is hozzátették feszt a magukét, az emberképűre szabott kisebb istenecskéket, hősöket, félisteneket, akik gyarlók voltak, s halandók is olykor, esendők, mint ők maguk. – Aztán jött a kereszténység – mondtam –, meg az emberléptékű és emberszabású szentek, a közbenjárók, az el- és kijáró illetékesek. – Hogy aztán elsöpörje őket a reformáció – folytatta a gondolatmenetet az úri vezető, ekkor épp hétköznapi filozófus. – Tulajdonképpen személyiségzavarban volt az istent elűző polgári rend, aki a forradalom zsenijét emelte piedesztálra, meg a pénzt… In Go(l)d we trust! Aztán jöttek a vörös forradalmárok, Lenninel, Sztálinnal. Ha nem volt, hát teremtettek mitológiát maguknak, és hozzá hősöket. Mígnem leáldozott a napjuk… – folytatódott az én történelmi ívű eszmefuttatásom… Nem mentünk be miccset enni az útszéli vendéglőbe. – Mogorvák a pincérek, s nehezükre esik a magyar beszéd, majd ebédelünk Vásárhelyen, tudok egy jó magyar éttermet a Bernády-ház mellett – biztatott.
Vajon milyen tanácsadó az éhség? Mondják, hogy a koplalóművészek üres gyomorral jobban gondolkodnak, mert a tele has elaltatja az elmét, megemésztendő a túlzott bőségben bevitt tápot. – Aztán jött a sztárok kultusza, mivel már nem volt senki más, akire felnézhetnénk – fűztem tovább a gondolatsort hangosan. – Azért voltak jók, mert hozzánk hasonlatosak, közülünk emelkedtek annyira magasra, hogy jók lettek példaképnek… – Később ugyancsak a magunk hasonlatosságára kitaláltuk a celebeket! – replikázott a társam.
A következő kilométereken – már Koronkán jártunk, az elővárosi övezetben – megegyeztünk abban, hogy a celebek azért kellettek, mert külön-külön entitások, individuumok vagyunk ebben a poszt-posztmodern korban, hol ki-ki a legmagasabb pozícióba lövi fel magát önkényesen. A celeb arra való, hogy legyen, akit lenézzem a(z ön)tudatos ember.
– Sok celeb él körünkben? – kérdeztem, élvezve a gondolatmenetet, srófolva további elmésségekre a barátomat – Nagyon sok, és egyre több! – mondta magabiztosan… Már áthaladtunk a város határát jelző táblán, visszavettük a sebességet harmincasra. – Lehettem volna színész – jegyezte meg a kolléga –, de nem vittem volna fennebb a középszernél. Most celebecske lennék, fonnyadt glóriákkal, megkeseredett lélekkel. Legyek inkább örök Lucifer! – s felemelve jobbját a kapcsolókarról még idézett pár sort – „Tudatlanság álland mellette őrt. – / Miért is kezdtem emberrel nagyot, / Ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra törpe, és vakságra nagy.”
Tizenöt lejből jót lehet ebédelni abban az étteremben, s utána egy ideig nem aggaszt sem a jelen, sem a jövő, sem az emberi mivolt, vagy a sors. Gondolkodni majd üres gyomorral…
Simó Márton
