Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egyik délután a hajdani Dózsa utca Balássy-féle házából szüleimmel lesétáltunk az akkori Köztársaság utcába, a Salló Albert házába. Ott lakott albérletben ‒ a ma már néhai ‒ Gaál András festőművész. Szobája falára ‒ talán a csíki köd nyomasztó hangulatának ellensúlyozásaként? ‒, a két ablak közé festett egy napsütéses tengerpartot ábrázoló szekkót. Azóta is élénken emlékszem a homok és a víz színére, az árnyékvető rafiás ernyőkre, és a nézővel szembe sütő napsugarak sárga tónusaira. De látogatásunk egyéb részletére nem. Ez néhány esztendővel azután történt, hogy Gaál András gyökeret kezdett ereszteni Csíkszeredában, ami azzal kezdődött, hogy 1960. február 20-án átvette Nagy Géza múzeumigazgatótól Kovács Dénesnek, a letartóztatása után is az intézményben maradt festőállványát, de nem a maga, hanem a Vegyes Középiskola számára, amelynek a bentlakásában lakott maga is. Ugyanaz év augusztus 4-én – Kerezsy László technikus, Sárosi Ottó aktivista, Imre Géza aktivista, Kristó András igazgató, Both Lajos néptanácselnök, Rancz Béla nyugdíjas, Fodor Klára tanítónő, Gál Vilmos munkás, Bokor Lajos tanár, Nagy Mihály mezőgazdasági mérnök, Vécsey Gyula technikus, Szabó Miklós geológus, Lőrincz Ferenc asztalos, Szopos József gazdálkodó, Orbán Zoltán tanfelügyelő, Borsodi László tanfelügyelő, Láng György fogorvos, Ferencz Jolán tanárnő, Salló István igazgató és Dézsi József igazgató társaságában – a Csík Rajoni Múzeum önkéntes kollektívájának tagjává választották. Első egyéni kiállítását követően, hivatalos csíkszeredai elismeréséről az 1963. augusztus 21-i múzeumi jegyzőkönyv tanúskodik: „Jelen vannak a múzeumi értékelő bizottság tagjai: Bakó László, a Művelődési Bizottság titkára; Csedő István, a Rajoni Néptanács Pénzügyi Osztálya helyettes vezetője; Nagy Géza múzeumi igazgató; János Pál muzeológus; Bedő Bálint, az AGEVACOOP aligazgatója. [caption id="attachment_131359" align="aligncenter" width="1024"] Vihar előtt[/caption] A fenti bizottság megvitatja a Nagy Géza által előterjesztett javaslatot a múzeum számára vásárlandó akvarellekről [...]. Az akvarelleket Gaál András rajztanár festette, az eladásra javasolt akvarellek közül hármat javasol megvásárolni. Ezek címei: Csíki táj, Orotva, Erdőrészlet. [...]” A másodikra 1963. szeptember 27-én került sor, mikor is az akkor újonnan kinevezett János Pál múzeumigazgató javasolt megvételre öt Gaál András-képet: Hirtelen, Zsögödi falurész, Csobotfalvi táj, Tilolók, Nagysomlyó. A fiatal rajztanár a Csík Rajoni Múzeum önkéntes kollektívájának tagságát követően helyet kapott az 1963. október 30-án frissen alakult múzeumi tudományos tanácsban is: „János Pál múzeumigazgató, Kovács Dénes muzeológus, Sántha Jenő rajoni művészeti és művelődési tanácsos, Kristó András, a középiskola igazgatója, Ferenczi Jolán, az 1-es számú, nyolcosztályos általános iskola igazgatója, Antal Imre, a középiskola történelemtanára, Kerezsy László, a November 7 üzem technikusa, Gaál András a középiskola rajztanára, Fodor Sándor, a 16-os számú csíksomlyói iskola igazgatója”. A megyésítés előtt minden tartományi tárlatról szóló tudósításban kiemelték a nevét: „Tematikailag figyelmet érdemelnek azok az alkotások, amelyek a kollektivista parasztság új életformáját tükrözik (például […] Gaál András: Előlegosztás stb.).” „A fiatalok tehetséges csapata Marosvásárhelyen erejével és lendületével (de számarányával is) alaposan rányomta bélyegét a kiállításra, s meghatározta annak légkörét is. Gaál András finom, részben még Nagy Imre nyomában haladó akvarelljei […].” „A Vásárhelyen már jól ismert Gaál András havasi tájai eddig is mintha a finomság és az erő szerencsés kereszteződéséből támadtak volna; mostani Tájképe és az Ősz – vízfestmény mind a kettő – már a műfaj avatott tudójának mutatják, a legkorszerűbb szinten. Vászonra festett temperája (fekete olaj körvonalak mértéktartó segédletével) – a Brigád – ragyogó kollektív portré, keresetlenül modern, hitelesen új kompozíció. A szerkesztés biztonsága, tudatos ritmusrendje, az emberalakok vonalrajza, a viszonylag szűk skálán mozgó színek illeszkedése mind megkapó.”; „Kimagasló érzelmi és tematikai teljesítmény a csíki Gaál András két képe: a Táj tulajdonképpen vers – színekben, az Öreg ház szinte ennél is több. Szigorú, kemény és szép alkotás, melyen az öreg ház – nyilván nem ok nélkül – összevonja a szemöldökét. Igaz, az öreg néni (Arckép) Nagy István-i súlya is sokat nyom a latban.”; „Gaál András sötét tónusú akvarelljei érdekes módon kapcsolódnak Nagy István művészetéhez, s a fiatal csíkszeredai festő próbálkozása talán elsőként tanúsítja ennek az egyébként olyannyira zárt festői világnak a nyithatóságát. Az Alkonyat mintegy tisztelgés a mester előtt; a Hegyekben már jócskán eltávolodik a tájformák monumentalitásától egy képzeletbeli földrajzi gyűrődésrendszer felé; a Tájkép – összefoglalás, a szintézis kísérlete, konstruktivisztikusabb eszközökkel.” Az Igaz Szóban pedig Kováts István Tárlatok – problémák című elemzésében „Marosvásárhelyen az idén a szokottnál gyengébbre sikerült a tárlat. Gaál András és Márton Árpád kitűnő akvarelljei rangot jelentenek. Gaál András mélyszínű, absztrakt szerkesztésű Tájképe sem hazudtolja meg a fiatal festő nagyvonalú, világos stílusát.” [caption id="attachment_131360" align="aligncenter" width="1024"] Tavaszodik[/caption] Az 1965. október 29-i Előrében megjelent Nemes Zoltán és Gyarmath János riportja a „Keleti-Kárpátokból”: Hazai hegyek útjain – A festők paradicsoma címmel „Csíkszeredában kifogyott éléstárunkat akartuk felfrissíteni, és mindjárt a Hargita lejtőinek nekivágni. Többórás zuhogó eső térített el szándékunktól. Elhatároztuk, hogy meglátogatunk néhány festőt, a helybeli múzeumot […]. Egyik közös ismerősünk mindjárt elvezetett egyik fiatal festőhöz, Gaál Andráshoz. Nagy rendezkedés közben leptük meg a művészt és feleségét. – Nemrég kaptuk a lakást, még mindig nincs minden a helyén – mutatott körbe mentegetőzve az asszonyka. Érdeklődésünket csakhamar lekötötték a festmények. András egyre-másra mutatta meg képeit. Nem tudjuk, hogyan vélekednek ezekről a kritikusok (mi eddig az elfogulatlanoktól csak dicsérő szót hallottunk), de minket egykettőre megnyert festményeivel, művészi tudatosságával, közvetlenségével. A festményekről örömmel ismertünk rá az Egyeskőre, kétszer-háromszor előkerestük még a Zsögödi táj című festményét, a Gyergyói téli táj régi emlékeket ébresztett fel bennünk, a Tilolók pedig azt bizonyította, hogy Gaál András nemcsak a tájat, az embert is szereti. Különben elárulta, egyéni kiállításra készül. Megérzésünk: sikere lesz! Festményei pedig nemcsak a csíkszeredai múzeum falán fogják felhívni magukra a figyelmet. A képnézés után még leültünk, és egy tál szilvából szedegettünk. – Te András, nem juthatnánk be Nagy Imréhez? – Azt hiszem, legjobb az lesz, ha most estefelé látogatjátok meg. Tényleg nem szereti, ha munka közben vagy méhészkedésben zavarják. Így aztán gondoltunk egy nagyot, és elindultunk hármasban Zsögödre. A rajoni múzeumból egy másik »múzeumba« mentünk. Csíksomlyóra, Gál Ferenc műgyűjtőhöz. Nem szeretnénk itt leírni sem a gyűjtemény történetét, sem mindazt, ami ebben a házban Hincz Gyulától Szőnyi Istvánig, Aba-Nováktól Szervátiuszig, Gaál Andrástól Hordovan Doináig látható.” A kisváros jól ismerte a Gaál Andrást és az 1964-ben idetelepedett Márton Árpádot ‒ a művészpárost ‒, de a tartományi és erdélyi magyarságnak 1967 júliusában az Igaz Szóban a somlyói származású Fodor Sándor mutatta be alaposan: Két arckép – két festőről – Aszúra érő gerezdek. „Többször is írtak már csíkszeredai kiállításokról, arról, milyen népszerűvé vált a képzőművészet ebben a kisvárosban – sőt a környéken is. Nagy része van ebben a két Csíkszeredában letelepedett fiatal művésznek, Gaál Andrásnak és Márton Árpádnak, akik a líceum rajztanári tisztségét is betöltik. […] Elsőként az elsőszülöttről. INDULÁS ÉS EGYEDÜLLÉT Gaál András 1959-ben fejezte be tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu főiskolán. Nyomban Csíkba helyezték, a csíkszeredai líceumhoz, ahová nem lehervadtan vagy elkeseredetten érkezett, egy pillanatig se foglalkozott azzal a gondolattal, hogy tanárkodása miatt fel kell adnia művészi vágyait, célkitűzéseit. Nem is adta fel. Igaz, ebben nem is volt egészen egyedül: Nagy Imre, aki az év egy részét otthon tölti, Zsögödön, már csak puszta érdeklődésével is sokat segített rajta, nem hagyta elkedvetlenedni. És jó volt néha meglátogatni Csíksomlyón Gál Feri bácsit – akinek gazdag képgyűjteménye már a turistákat is kicsalja Somlyóra –, akivel mindig is jólesett és jólesik elbeszélgetni. Közben akvarellezett – azóta is főképpen akvarellel dolgozik. Tanított, akvarellezett, meg-meglátogatta Nagy Imrét, Gál Feri bácsit, egyik-másik tanártársát – mégis, saját bevallása szerint igen egyedül érezte magát. »A versenytárs hiányzott« – mégpedig az a versenytárs, akinek a tehetsége, munkássága újra és újra munkára ösztökélje, akivel minden művészettel kapcsolatos problémáját megbeszélheti, aki segít megoldani ezeket, aki szintén elvárja ezt a segítséget. Így találkozott össze 1964-ben Márton Árpáddal, az akkor végző kollégával, és rábeszélte – jöjjön Csíkszeredába. Így történt, egyikük sem bánta meg. A TILTOTT GYÜMÖLCS Úgy is mondhatnók: a tiltott gyümölcs bosszúja. Arról van ugyanis szó, hogy Gaál András a főiskolán alig akvarellezett, azt is csak néhanapján, magánszorgalomból. Festészeti szakot végzett, akvarellezni a grafikán tanítottak, festőknél pedig, ha nem is tiltották a szó szoros értelmében az akvarellt, nem örültek annak, ha a diák olyasmivel foglalkozik, ami nem a szakja, ami nem tartozik a tananyaghoz. Amolyan tiltott gyümölcsféle volt az akvarell. Miután végzett, csak úgy kedve támadt? A csíki táj inspirálta kifejezetten akvarellre? Talán már ő sem tudná pontosan megmondani. Elsősorban azóta is akvarellezik. Beragadt volna? Lehorgonyzott volna ennél a könnyed, derűs műfajnál? Talán igen, egy időre mindenesetre lehorgonyzott. És itt két problémával kell szembenéznünk: vajon ez a hosszú akvarell-korszak nem jelent-e beragadást is, nem temetkezik-e el a fiatal művész – és tud-e valami újat mondani ebben az annyira bejárt, kikísérletezett, a legtöbb festő számára elsősorban felfrissülést, üdülést jelentő műfajban? Kétségtelen: aki Csíkban és egyáltalán a mi vidékünkön akvarellezni kezd, annak meg kell küzdenie Nagy Imre hatásával, tudnia kell magába asszimilálnia mindazt, amit ennek a nagy művésznek a csodálatos színgazdagságából, tökéletes rajztudásából s formaérzékéből magáévá tehet, – de egy idő után mégis el kell szakadnia tőle, a maga útján kell elindulnia, ha valami érvényeset, maradandót akar alkotni. Van az akvarellnek egy természetéből fakadó technikája, műfaji sajátossága. A legtöbb hozzá nem értő ezt a sajátos akvarelltechnikát veszi észre elsősorban – és nyomban megállapítja a Nagy Imre-hatást. Ha volt bosszúsága Gaál Andrásnak, úgy ezek a felelőtlenül és felületesen odavetett megjegyzések bizony bosszantották. Nem mintha Nagy Imre művészete hatás nélkül lett volna reá. Különösen színvilága gazdagodásában. Ecsetkezelésben azonban egyre inkább eltér Nagy Imrétől – sőt, amióta Nagy Istvánt felfedezte magának, pontosabban amióta a Nagy István-i színeket felfedezte a csíki tájban, teljesen elszakadt mindentől, amit a legnagyobb rosszindulattal is Nagy Imre-epigonizmusnak nevezhetnénk. Azt hiszem, Gaál András művészetében a hosszú akvarell-korszak igen jelentős lesz. Jelentős azért, mert hozzásegítette ezt a fiatal művészt ahhoz, hogy alapvető művészegyéniségét feltárja – elsősorban önmaga számára. Gaál András ugyanis erősen lírikus alkat. Romantikára is van benne hajlam, sőt egy kissé talán érzelmes is – világért se érzelgős! A nyers, erős akvarellszínek – különösen legújabb képeiben – egyre puhábban oldódnak egymásba, egyre szelídebben – és mégis ellenállhatatlanul vonzzák a néző tekintetét. Különösen az Alkony és Martonosi táj, az Ősz, vagy a Csíki táj című akvarelljeire gondolok, amelyekben – Különösen az Alkonyban – már tudatosan igyekezett feloldani a grafika és a festészet közötti különbséget, pontosabban: ezekkel a képeivel azt igyekszik – szerintem meggyőzően – bizonyítani, hogy bizony az akvarell is lehet festészet. Egy elméleti jellegű hozzászólás ehhez a sokat vitatott kérdéshez, talán nem lenne különösen jelentős – Gaál András képei azonban nyomós érvekké nőttek a vitában! Nem dolgozik ötletszerűen: hosszú évekig szinte csak tájakat festett – legújabb képei közül is a legizgalmasabbak, a legjobbak – tájképek. Gaál Azonban arra törekszik, hogy teljes egészében adja vissza mindazt, mindannak a lényegét, amit Csíkban lát. A »díszlettel« és a »háttérrel« – a tájjal – már nincsenek problémái, most tehát a portré, a figura következik. Összehangolva a tájjal? Egyelőre függetlenül attól? – ezekre a kérdésekre – talán feleljenek majd a képek. Gaál Andrásban egyelőre a táj remek festőjét látom, aki a nagy elődök és kortársak eredményeiből indulva ki új, egyéni úton halad; a valóságból indul ki, de el is szakad tőle, föléje emelkedik, érett mesévé, látomássá oldja azt a csíki tájat, amelynek finom szépségeit, zordságát és otthonos békéjét olyan művész örökítette meg, mint Nagy István, amelynek színgazdagságát, líraiságát határainkon messzi túl is ismertté tette Nagy Imre. ÁLLOMÁSOK Amit a fiatal írónak az első megjelenő könyve jelent, az lehet egy fiatal festő számára az első egyéni kiállítás. Bár tartományi és országos tárlatokon 1962-től rendszeresen szerepel, első egyéni kiállítása 1963-ban volt – Hunyadi Lászlóval, a szobrásszal állított ki. Tulajdonképpen ezzel a kiállítással hívta fel magára Csíkszeredában a figyelmet, ez a kiállítás fakasztotta némelyik néző szájára az azóta is többször – és Márton Árpáddal kapcsolatosan is elhangzott – kérdést: tanár elvtárs, mikor van erre is ideje? Különösen a város fiatal értelmiségiei váltak közkedveltté a képei: Nem egy lakás falán láttam Gaál András-akvarelleket! Egyéni kiállításának sikere nagyot lendített munkakedvén – ám a következő, fejlődésének lényeges állomása fele részében a szerencsének köszönhető. 1964-ben ugyanis az ONT [Országos Turisztikai Hivatal] kirándulócsoporttal Csehszlovákiába és az NDK-ba utazott. A csoport tagjainak túlnyomó többsége – és ebben volt szerencséje – bukaresti művész és művészettörténész volt, akiket minden képtár, minden múzeum érdekelt. Így volt alkalma arra, hogy ne csak híres képtárakat, de ezeknek a nagyközönség számára el nem érhető részlegeit is megnézze – amilyen például a világhírű drezdai képtár restaurálóműhelye volt. A csehszlovákiai–németországi útról vázlatokat is hozott, jó részük azonban vázlat is maradt mostanáig, nem fejlesztette tovább, nem használta fel. Ami azonban különösen fontos volt ezen az úton számára: nagyban felfrissült a szemlélete, sok új élmény tágította művészi horizontját. Nincs olyan lényeges hazai vagy külföldi művész, művészcsoport itteni kiállítása, amelyet ne nézne meg, sőt időnként – legutóbb most két éve – kapta a betyárbútort, és a nagyvakáció idején végiglátogatta Nagybánya, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár műtermeit. Marosvásárhelyre, Brassóba és Bukarestbe is el-ellátogat műtermet, kiállítást nézni. Egy pillanatra sem akar elszakadni a művészeti élettől, annak lüktetésétől. Minden érdekli, ami a művészetben történik – és közben: Márton Árpáddal együtt műkedvelő festőket tanítgat, rendszeres tanfolyamot vezet, a tehetségesnek mutatkozó diákokkal foglalkozik – természetesen órákon kívül is. – És végre kivitelezheti Márton Árpáddal [és Pálffy Árpáddal] együtt a közösen tervezett díszítést a rajoni művelődési ház színháztermének homlokzatán. A mozaikkompozíció Bartók Cantata profanáját illusztrálja. És közben fest, rajzol, dolgozik. Egyéni kiállításra készül. Egyéni kiállításra, amely minden bizonnyal nemcsak a művész számára lesz kiemelkedő esemény, hanem mindazon nézők számára, akik ma az új formák komoly, felelősségteljes és tartalmas keresésének, valamint a naturalista giccsek és tartalmatlanul modernkedő krikszkrakszok békés egymás mellett élésének az időszakában azért nézik a képet, mert valamilyen formában – önmagukat keresik rajta.” A marosvásárhelyi Székely János író, költő, drámaíró, a Hargita napilap több számában közölt egy-egy tudósítást a Műteremlátogatás rovatban. 1968. november 10-én jelent meg a Gaál Andrásnál, ugyancsak Csíkszeredában című, sorban a második riportja: „A második műterem, amelyet Szeredában megpróbáltam felkeresni, a Gaál Andrásé. Ezt sem találtam meg, mivelhogy neki sincs. Ő is otthon, a lakásán dolgozik, mint Márton Árpád, csakhogy a változatosság kedvéért nem a kisebbik, hanem a nagyobbik helyiségben: harmadmagával lakott egyetlen szobában. […] Gaál András műveit, festői alkatát jól ismerem még a hajdani tartományi tárlatok idejéből. Legalábbis az akvarellfestő Gaálét. Éltető eleme, amennyire látom, a hegyaljai táj domborzata, az egymásból fakadó és egymásba hajló lejtők világa, mondhatnám: testisége. Ecsete lendületesen követi a rücskös földfelület plasztikáját: titokzatos módon ért ahhoz, hogy a dombok túlsó oldalát is érzékeltesse. […] Olyan festő dombjai ezek, aki a valóságban is számtalanszor járt közöttük, és jól ismeri a két kulissza mögötti valóságot: lejtőket, völgyeket, távolságokat. Olyan festő dombjait, aki előbb mintha felülnézetből, repülőgépről tanulmányozná, s csak azután látna hozzá, hogy oldalnézetből megfesse őket. […] Valóban tömören, valóban kevés részlettel – olykor teljességgel részletek nélkül. […] Csak ámultam és bámultam, mennyire rusztikusan valóságból fakadó ez a nagyon is urbánus-dekoratívnak, sőt olykor nonfiguratívnak látszó művészet, Gaál András festészete. Illetve csak az akvarelljei. […] Most újabban nagyméretű kompozícióval kísérletezik. Delelő kaszásokja – amennyiben egy félkész műből ítélni lehet – formailag sem, színvilágában sem emlékeztet majd az akvarellek világára. Gaál András átfogó mondanivalók, szélesebb keretek közé kívánkozik, tehát megindult egy új úton, amelyet járhatónak vél. Biztos ízlése, tehetsége, kétségbevonhatatlan dekoratív adottsága a biztosíték, hogy ezen az úton is önmagához érkezik el.” 1969. január 14-én jelent meg a Hargita jelzet nélküli híre: „Megyénk képzőművészei alkotómunkájának elismerése: Megalakult a Képzőművészek Szövetségének Hargita megyei fiókja. A fiók elnökének Gaál András csíkszeredai festőművészt nevezték ki, tagjai a megyénkben élő, festészetben, grafikában és szobrászatban eredményes művészi tevékenységet kifejtő és a különböző kiállításokról jól ismert gyergyóalfalvi Sövér Elek, a gyergyószentmiklósi Karancsi Sándor és Karácsony János, a korondi Páll Lajos, a székelykeresztúri Ipó László, a székelyudvarhelyi Maszelka János, Nagy György, Orbán Áron, Rösler Károly, Sepsi Lajos és Székely József.” Végezetül több esztendőt ugorva, a Gyergyószárhegyi Barátság Alkotótáborról szóló legelső tudósítással zárom megemlékező cikkemet. Váli József: Barátság-művésztelep ’74 – Gyergyószárhegy, Hargita napilap, 1974. augusztus 31. „Szép volt, mozgalmas volt Gyer­gyószárhegy idei augusztusa. Nem futó emlékű rendezvények ünnepi feladata: a szervezőkkel [Gaál András, Márton Árpád festőművészek és Zöld Lajos újságíró] és résztvevőkkel együtt hisszük, hogy esztendőről esztendőre nyaranta mindig felkeressük a műemlék kolostort. Hisszük, hogy lesz miért a történelmi levegőt árasztó falakat, hogy az, amit itt elindítottak, s ami máris országos érdeklődést keltett – hagyománnyá válik. Kik is a gyergyószárhegyi Barátság művésztelep szervezői? Erre nagyon nehéz válaszolni. Sokan vannak. És mindenkinek fontos volt a hozzájárulása. A Képzőművészek Országos Szövetségének csíkszeredai fiókja, Hargita Megye Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottsága, a Műemlékvédelmi Bizottság, a helyi szervek sokat tettek az egy év óta dédelgetett ötletért. Akárcsak a Gyergyói-medence iparvállalatainak sok-sok dolgozója, a nagyközség földművesei. S e széles társadalmi összefogás teljes sikerét biztosította a megyei pártbizottság, illetőleg a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának hathatós támogatása. Közügy lett tehát a gyergyószárhegyi művésztelep beindítása. Mire e sorok megjelennek, megnyitják a művésztelep tárlatát. A kiállított – közel száz – munka java része a leendő gyűjtemény anyaga is. Amely évről évre gyarapodni fog. A Barátság-telepét harmincöt képzőművész – szobrász, festő és grafikus – kereste fel.” Csíkszeredából Gaál András és Márton Árpád ‒ akik Zöld Lajos újságíróval közösen oroszlánrészt vállaltak a tábor megszervezésében ‒, illetve a csíkszeredai születésű, de Bukarestben élő Drócsay Imre vett részt a táborban. E néhány sor szolgálja a néhai Gaál András festőművész itthoni emlékének ápolását! Örök pihenése legyen csendes!

Id. Szabó András, a Nagy Imre-hagyaték ny. kurátora