Rushdie regényében egy, a felszabadulás éjjelén született és el-kicserélt személy mondja el életét, családja történetén keresztül mesél a régi és az új országról, emberekről, eseményekről, kultúrcsemegékről, miközben szuggesztív, különleges és nagyon igaz meglátásokat fogalmaz meg. Ezért álljon itt a szülőhazájáról írt, szerintem tökéletes jellemzése, melyet a felszabadulás kapcsán fogalmazott meg: „Még egy ünnep jelentkezik a naptárban, egy új, megünnepelni való mítosz; egy soha-nem-létezett nemzet hamarosan elnyeri szabadságát, s olyan világba lendít át mindnyájunkat, amely, noha öt ezredévre tekint vissza a történelme, s noha föltalálta a sakkjátékot és az egyiptomi Középső Birodalommal kereskedett, mégis csak a képzeletben létezett; egy mitikus országban, amely nem is fog soha létezni, hacsak nem egy tüneményes, kollektív álom által, melyet mindnyájan közös megegyezéssel álmodunk; olyan tömegfantázia ez, amelyben más-más mértékben, de minden bengáli és pandzsábi, madrászi és dzsát osztozik, s időről időre olyan megszentelést és megújulást igényel, amelyet csak a vérontás rítusa adhat. India, az új mítosz – egy kollektív fikció, amelyben minden lehetséges, egy fabula, mellyel csak a másik két hatalmas fantáziakép, a pénz és az Isten veheti föl a versenyt.” Delhi természetesen magába foglal újabb kori létesítményeket is, amelyek számot tarthatnak a látogató figyelmére. Ilyen többek között a Lakshmi Narayan-templom, amelyet a nép inkább Birla-templomként tart számon építtetője, a nagyon gazdag vállalkozó, Baldeo Das Birla után. Az eredeti neve Visnura utal, akit feleségével együtt szoktak Lakshmi Narayannak nevezni, és akiknek a szobra a fő szentélyben van. A hatalmas méretű, okkersárga épület a modern hindu templomépítészet vonalát követi, és rengeteg, különböző méretű, fehér motívumokkal díszített barna sikhara (torony) ékesíti. A bejárata márvány, festett oldalát pedig girlandok és több helyütt is pávamotívumok teszik élénkebbé. Az udvarban több kisebb szentély áll Siva, Ganésa, Hanumán és még Buddha tiszteletére is. Építését 1933-ban kezdték, és 1939-ben, megnyitásakor Gandhi is részt vett az első púdzsán (vallási szertartáson), mi úgy mondanánk, hogy ő avatta vagy szentelte fel. Ez a gesztus a mély egyetértését és népszerűsítését volt hivatott jelezni, hisz az iparmágnás olyan szentélyt alapított, amelybe – rendhagyó módon – minden hindu beléphet, kaszti hovatartozásától függetlenül. Delhi modern kori csemegéi közé tartozik – legalábbis az én meglátásom szerint –, hogy van toalettmúzeuma, benne 4500 év vécétörténettel, miközben alig ismerik a toalettet. Néha azzal foglalkoztunk, hogy az autóbuszból számoltuk, hány férfi és nem ritkán nő is végzi a dolgát egy-egy fal mellett. Utolsó látogatásunk a fővárosban, valamiféle valódi betetőzésként Móhandász Karamcsand Gandhi (1869–1948) sírjánál, pontosabban azon a helyen volt, ahol a testét elégették. Az egyszerű fekete márvány emlékmű egy nagy kert közepén fekszik. Négy felől alacsony fehér falból és fém rudakból álló kerítés övezi. Hosszú sétány vezet hozzá, illetve két oldalán kőhídon sétálhat odáig az érdeklődő és onnan fentről tökéletes a rálátás a fekete márvány kockára, melynek egyetlen dísze a narancssárga bársonyvirágból kirakott körök. A hely igen látogatott. Ottjártunkkor is hivatalosságok, diákcsoportok és turisták sétálgattak és fotózkodtak az emlékmű körül. Mahatma Gandhi személye mai napig igen fontos, és bármennyire megosztó – vagy talán épp azért – személyisége és az az eszmeiség, amelyet ő alakított ki, most is hat és vitákat gerjeszt. Ezért gondolom, hogy érdemes róla többet is elmondanom, hisz ismertsége ellenére valódi személyisége, illetve gondolatrendszere mifelénk nem épült be a köztudatba. Már a nevéről tudni kell, hogy ragadványnév: a Mahatma kifejezés nagylelkű, bölcs embert jelent, amilyen ő valójában volt, illetve amilyen igyekezett lenni. Önéletrajzából kiderül, hogy igazi sikereit a társadalmi tevékenységében érte el, és sokkal kevésbé a családjában. Bevallja, hogy bár hatalmas nevelési elképzelései voltak, ezért gyerekeit nem engedte iskolába, mert maga akart foglalkozni velük. Ez a terve azonban nem sikerült, mert mindig került valami fontosabb – általa fontosabbnak ítélt! – tevékenysége, amiért halasztgatta csemetéi oktatását, és azok bizony igen tudatlanok és iskolázatlanok maradtak, amit később föl is róttak neki. A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy családját, miután kiviszi magával Afrikába, megszoktatja – ahogyan ő maga fogalmazza – a civilizált viselkedésre, öltözködésre és az evőeszközök használatára, ám ezeket később elfelejtik. Pedagógiai tisztánlátását és modernségét, ha a gyakorlatban nem is bizonyította, elméletileg annál inkább illusztrálja az a felismerése, hogy a gyereknevelés a fogamzással kezdődik, amely manapság már közhelyként használt, anélkül azonban, hogy ezt a valószínűleg első megfogalmazóját emlegetnénk. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="24763,24762"]