Miután megjártam Indiát, és valahol azt olvastam, hogy Salman Rushdie Az éjfél gyermekei című könyvében mindent leír, amit hazájáról tudni kell és tudni lehet, sőt tudni érdemes – de ezt már én teszem így hozzá –, tehát mindezek tudatában elhatároztam, hogy megpróbálom élvezni ezt a regényt, mert hogy indulásból nem vonzott, az biztos. Lévén már tapasztalatom a szerző Szégyen című regényével, amely a már említett okokból nem igazán nyerte meg a tetszésemet. Aztán olvasás közben rájöttem, hogy képes vagyok belemerülni és követni is valamennyire, sőt élvezni is bizonyos pontig, de, természetesen, kedvencem sosem lesz. Ami fontos, és nemcsak Rushdie esetében, hanem Arundhati Roynál is – Az apró dolgok istenét olvastam tőle –, hogy ha nem is szeretem, de ma már értem, illetve találtam valami magyarázatfélét a művek hangulatára és a stílusukra: mindkettő olyan burjánzó, szerteágazó és rendszertelen, mint az egész indiai lét, és ugyanaz a mitikus gondolkodás, a valóság és valótlanság közötti átjárhatóság jellemzi, mint az indiaiak mindennapjait. Világukat a különleges, sajátos időérzékelésükön kívül még jobban bonyolítja, hogy hitük és vallásuk tulajdonképpen életstílus, megszokás, a mindennapok szervezésének módja, anélkül, hogy olyan jellegű spirituális élményt jelentene, amilyenről Európában álmodozunk, ha a Keletről van szó. Illetve, ez valamiféle állandó spiritualitás, csak másként, mint ahogyan mi értelmezzük azt: talán sokkal közelebb vannak egymáshoz a hétköznapok és a transzcendencia, szellemibb és rugalmasabb a kettő közötti lelki határ. A sokat emlegetett nyugalmuk és mosolygósságuk pedig sokkal inkább a beletörődés, a céltalanság kiegyensúlyozottsága, mintsem valami fenséges cél és értelem megtalálása, illetve egy olyan célé, mely a szabályok, rituálék betartását tartja leginkább elérendőnek, hiszen ezzel léphetnek ki az élet állandó – és bizony gyakran és sokaknak eléggé kényelmetlen – körforgásából. És mindez nagyon pontosan és nem kevés tragikomikus felhanggal jelenik meg Rushdie regényében is. Megállapításai nemcsak azért hitelesek, mert saját hazájáról ír, hanem a távolságért is, ahonnan országát szemléli. Mert bár Bombay-ben nőtt fel, Cambridge-ben járt egyetemre (mint már az apja is), majd végleg Angliában telepedett le, ahol pillanatnyilag még a lakhelye sem ismert, ugyanis az 1988-ban megjelent Sátáni énekek című regényéért az iszlám világban kiátkozták és halálra ítélték, azaz kimondták fejére a fatvát. Mindezt különösen azért idéztem fel, hogy érzékeltessem, mennyire bátor és saját fejével gondolkodó íróról van szó. Szerinte India olyan ország „amely maga is egyfajta álom”. És megfogalmazásával teljesen egyet is értek, legalábbis, ha a mi fogalmaink szerint értelmezzük mindazt, amit ott tapasztaltam. Rushdie kissé elítélően, vagy legalábbis kritikusan szól a felszabadulás utáni változásokról is. A Nehru-féle kommunizmust sem üdvözli kitörő lelkesedéssel, és szerinte a lánya idején hozott intézkedések és állapotok sem tettek egyértelműen jót az indiai népnek. Ellentétesek a lényegével, amint sugallja, és ugyanezt érzékeltem magam is, anélkül, hogy a fejlődés ellensége lennék. Sőt! Mert miközben jártuk ezt a különleges, nem csak európai fogalmak szerint egzotikus országot, és most is, meg utazásom előtt is, miközben olvastam róla, vagy olvasom az íróit, illetve az általa ihletett idegen szerzőket (például Kiplinget), óhatatlanul felmerül a kérdés – akkor is, ha teljesen elvonatkoztatok (és elvonatkoztatok!) a politikai felhangoktól –, hogy vajon jót tett-e az ősi országnak és amúgy az egész világnak az erőltetett fejlesztés és a globalizáció? Hisz a fölzárkóztatást kezdeményező posztmodern államok bizonyos fázisokon keresztül jutottak el oda, ahol épp vannak. Az erőltetett fölzárkóztatás ezek átugrásával igyekszik a többiek gazdaságát és társadalmát a maga képére formálni, anélkül, hogy ezek az államok, köztük nemcsak India, de mi, kelet-európaiak is, képesek és felkészültek lennénk ugyanazon a szinten működni, miközben egészen mások az alapok (amelyek régebb az infrastruktúra névre hallgattak)? És akkor arról még nem is szóltunk, hogy egyáltalán jó-e mindaz, amivel ez jár? Ráadásul az egységesítés és a kiegyenlítődés mindig egyformaságot, uniformizálódást is jelent, ami nem föltétlenül válik senkinek-semminek az előnyére. Arról már nem is beszélve, hogy az sem biztos, hogy egy India-szerű országnak oda – vagy olyan szerűen – kell fejlődnie, mint Nyugat-Európának vagy Amerikának. Sőt, ma már szinte biztosra merem állítani, hogy nem… [caption id="attachment_24221" align="aligncenter" width="1000"] Delhi, Kuvat-ul-Islam (Az iszlám ereje) mecset romjai Méhrauliban[/caption] Albert Ildikó