Amint arról korábban beszámoltunk, Katona Lajos vak alkotó térplasztikáit állították ki Székelyudvarhelyen. A megnyitón Haptikus folyamatok Katona Lajos vak alkotó plasztikai kísérleteiben című megnyitószövegében a tapintással láthatóvá tett alkotói világról beszélt Berze Imre szobrászművész. Mondandómat személyes élménnyel kezdem. Az elmúlt tíz évben többször kaptam olyan felkérést, amikor a vakok és gyengénlátók számára városrészeket, kisebb és nagyobb épületegyütteseket kellett megmintáznom, valamint bronzból kiviteleznem makettasztal formájában. Ezen megbízások mentén megtapasztalhattam, mennyi az a maximum és minimum felület, amelyet egy vak személy képes befogni, a tapintás által érzékelni. Megértettem, hogy a Braille-féle pontírás betűi miért ezekkel a méretekkel rendelkeznek. 2012-ben az árkosi Szentkereszti-kastélyban néhány szobrászkollegával közös kisplasztikai kiállítást rendeztünk Tapintható címmel, kifejezetten vakok és gyengénlátók számára. A megnyitó alkalmával rácsodálkozhattam arra, hogy mennyire nyitottan és őszinte érdeklődéssel viszonyultak a vendégek a túlnyomórészt elvont, absztrakt kompozíciókhoz. Megható volt látni azt az örömöt, amelyet a térplasztikák okoztak egy-egy felismerés vagy izgalmas felület, meglepő faktúra eredményeként. Az imént felsorolt élmények alapján bátran kijelenthetem – és valószínű, a festők ennek nem fognak örülni –, hogy a szobrászat egy lépéssel előbbre jár, mint a festészet, és ennek okán teljesebb képet nyújt a valóságról. Egy hónapja kaptam egy e-mailt, amelyben Katona Lajos életéről és munkásságáról olvastam egy rövid összefoglalót, valamint a csatolmányban három fotó szerepelt, egy-egy általa faragott kisplasztikáról. Megdöbbenésemet abszurd módon a következő közhelyes gondolat követte: Hiszem, ha látom. Hamar kiderült, hogy ez a zsigeri reakcióm, közhelyessége ellenére, találó volt, hiszen a kiállításon szereplő plasztikák, az alkotó kijelentése alapján, látók számára készültek. Ez a nagyvonalúság, az itt látott vizuális ajándék nem hasonlítható össze az általam létrehozott bronzmakettekkel, hiszen én látóként egzakt tények mentén, a funkcionalitásnál maradva teljesítettem a megbízásom, ám a ma ünnepelt alkotó a hagyományos értelemben vett fény hiányában, személyes késztetésből fakadóan faragta plasztikai üzeneteit. A mindannyiunk számára életet adó fénnyel kapcsolatos tapasztalatai az alkotónak nyilvánvalóan a gyerekkorban szerzett élményekre korlátozódik, így az itt jelen levő művek forrása nem ez, annak ellenére sem, hogy a nagybetűs szakmai definiálás a fényt tartja a szobor lelkének. Ezek a kisplasztikák elsősorban egy belső imaginárius jelenésből fakadnak, olyan kompozíciók, amelyeket egy bizonyos immanens fény világít meg. Katona Lajos nem elégszik meg az érzelmes szubjektivitással, kutat a szobrászat után és tanulmányt ír, amelyben törekszik a távolságtartásra, valamint a sarkalatos kérdések objektív megközelítésére. Könyvének alapvető hipotézise: lehetséges-e vakon szobrot alkotni, és ha igen, milyen esztétikai élményt nyújt egy vak személy számára. Kutatásában Révész Géza, Pálhegyi Ferenc és Arne Harder tanulmányaira hivatkozik, összefoglalva a tapintásos érzékelés folyamatát, mely a mozgatott kézzel, ujjakkal végzett tapogatás. A következő módon ír a haptikus formaészlelésről: „Eszerint egy tárgy megtapogatásakor a vak személy első mozzanatként átfogó mozdulatokkal mindkét kezével megtapogatja a tárgyat, így általános, globális képet kap a tárgy formájáról. Ezután következik a második mozzanat, amikor a vak kísérleti személy apró, szukcesszív, vagyis egymást követő mozdulatokkal megismeri a tárgy részleteit, annak szerkezetét. Ez a mozzanat a szerkezetelemzés nevet kapta. Itt kell megjegyeznem, hogy a haptikus érzékelés jellemzője a szukcesszivitás, vagyis az egymásutániság. Ez a folyamat időben kiterjedő folyamat a szimultaneitással, az egyidejűséggel szemben. A harmadik folyamat a szintézis.” Alapvetően két szobrászi attitűdöt különböztethetünk meg, az egyik a gondolataira és tervére alakítja az anyagot, illetve a másik az anyag nyújtotta lehetőségekre alapoz, inspirálja az adott tömeg, személyes plasztikai szándékát az anyag jellege mentén alakítja, jelen esetben az utóbbi érhető tetten. Katona Lajos plasztikai kísérleteire az organikus formavilág, valamint az antropomorf jegyek groteszk elrendezése jellemző. A groteszk stíluskategóriájának olyan heterogén formákat összekapcsoló ábrázolási módját szemlélhetjük meg a jelen kiállításban, amely az ősi, primitív alkotásokra jellemző elemi erővel derít fényt a lét struktúrájának lényegére. Meg kell említenem, hogy az alkotó a vakok körében kiemelkedő geometrikus tudással rendelkezik, és otthonosan mozog Eukleidész ideájában, ennek ellenére műveiben egyetlen puritán geometrikus elemet sem véltem felfedezni, lehetséges, hogy amiatt, mert munkái alapvetően emberközpontúak, és az emberi test anatómiája szinte teljes mértékben organikus struktúrából áll, csupán egyetlen helyen található meg a tökéletes geometria, a szemben. A szobrászok elsősorban a fény és az árnyék látványára támaszkodnak kompozíciójuk megalkotása mentén, amely vizuális jelenséget eredményez, ez a képi formáció nélkülözhetetlen eleme a szobrászatnak, legfőképpen akkor, ha nagy méretű alkotásokról van szó, így tehát feltevődik a kérdés, hogy milyen esztétikai élményben lehet része egy nem látó személynek, aki taktilis módon kerül kapcsolatba egy szoborművel?Nyilvánvalóan a válasz egyértelmű, az élmény eltérő a vizuális módon való befogadástól, ennek ellenére a gondolati és fogalmi információk társításával a haptikus érzékelés mentén megélt esztétikai impresszió is lehet katartikus. Erről a folyamatról a következőt vallja Katona Lajos: „Természetesnek tartom azt, hogy a látássérülteknek nem szabad lemondaniuk az adott esztétikai élmény lehetőségeiről, még akkor sem, ha az más és kevesebb alkalommal elérhető, de minőségileg lehet egyenrangú a vizuális úton szerzett élménnyel.” A szobrokat és megalkotásuk bravúros folyamatát figyelembe véve, szigorú lecke tárulkozik elénk, mentegetőzésnek nincs helye, nincs lehetetlen, csak tehetetlen, ez a munkamorál példaértékű, tanításra érdemes. Nagy felelősség hárul az Erdélyi Magyar Látássérültek Egyesületére az életmű megőrzése és ápolása mentén, hisz szinte biztos, hogy az elkövetkezendő messzi jövőben ilyen jellegű szobrászati ambícióra nem lesz példa.