Nagyoroszországban csak az Isten van velem, Meg egy piciny fénykép, ez a mindenem… (Hadi kesergőnóta) Néprajzi gyűjtőmunkám során akadtam rá erre a nyírfakéregre írt tábori képeslapra, amely eltér a gyűjtőmunkám tárgyától, de mindenképpen érdemes közreadni. A levélre az Alsóboldogfalvára nősült Hegyi-Gál Sándornál találtam, Hegyi-Gál József honvéd tizedes legkisebb fiánál. Hegyi-Gál Sándor beszámolt arról, hogy édesapja a legnagyobb fiútestvérével együtt vett részt a II. világháborúban: – Édesapámat a legnagyobb fiútestvérével együtt, aki 17 éves volt és leventekatona, besorozták a 26-os ezredbe, majd Csíkszeredában vonatra ültették és Bukovinán keresztül kivitték a frontra. Ott már nagyban folyt a defenzíva (a német hadsereg visszaverése). Az oroszok nagy erővel szorították vissza a hadsereget, amelynek része volt a magyar hadsereg is. Papír nem lévén, a magyar posta elfogadta a fakéregre írt levelezőlapokat is, bélyeg nélkül, és eljuttatta a címzettekhez, amint a mellékelt levelezőlap bizonyítja. Egy nagy erdő mellett folyt az ütközet. Észrevették, hogy egy orosz katona előrejött kémkedni, hogy megállapíthassák, merről volna jobb a magyar hadsereget bekeríteni. Igen ám, de a magyar őrszem észrevette és elfogták. A századparancsnok megkérdezte a katonáitól, hogy ki viszi be az erdőbe, hogy kivégezze. Ebben a pillanatban Hegyi-Gál Józsefnek az otthon hagyott családja jutott eszébe, és azonnal jelentkezett, hogy ő végrehajtja a kivégzést. Elvették az orosz fegyverét, a kezeit hátul összekötözték, majd Hegyi-Gál tizedes, fegyverével taszigálva, bevitte az elfogottat jó mélyre az erdőbe. Ott kettőt lőtt felfelé a levegőbe, elvágta az orosz kezén a kötelet, és megmutatta az irányt, merre meneküljön, nehogy a német vagy a magyar hadsereg felé térjen. Rettenetes nagy csata volt Galíciában, nagyon sokan meghaltak, a többi orosz fogságba esett. Amikor az orosz katonák sorfala között kísérték a vonatállomás felé a rabokat, az elengedett orosz katona felismerte a megkegyelmezőjét, és egy kukoricatábla mellett kirándította a sorból, betaszította a kukoricás közé. Ebben a pillanatban egy fiatfalvi baka is utána ugrott. Lélekszakadva szaladtak a nagy kukoricásban. A jótevő orosz katona utánuk szaladt, és ő is kettőt lőtt a levegőbe, mintha meglőtte volna őket. A többit Szibériába vitték, fogolytáborba. Hegyi-Gál tizedes meg a fiatfalvi ember levágták a parolijukat meg a fémgombjaikat, és gyalog, erdőn-mezőn keresztül nekivágtak a hazavezető útnak, hogy valahogy hazaérkezhessenek. Ha esett az eső, levetették az ingüket meg az alsónadrágjukat, hónuk alá betették, majd az eső elálltával szárazon felvették. Mindenhol csak az erdős területeken gyalogoltak, hogy mennyi ideig, azt már nem tudták megszámlálni, de sikeresen beérkeztek Székelykeresztúr határába, ahol még dúlt a harc, orosz katonák voltak a városban, Magyarország felé haladva. Hegyi tizedesnek egyik cipész barátja, id. Némethy Károly éppen a Jézuskilátó domb alatt volt a szőlősében. Hegyi felismerte, bekiáltott hozzá, aki azt tanácsolta, hogy maradjanak ott a domb mögött, amíg áthaladnak az oroszok, mert ő mindennap visz ki nekik élelmet. Így is történt, meghúzódtak a domb mögött, majd egy hét múlva nagy örömmel ment Hegyi-Gál a Malom utcában lévő családi házba, ahol keblére ölelte három fiát meg a feleségét. De a negyedik fia, József hiányzott. Nemsokára a családot nagy keserűség érte. Egy siménfalvi volt baka dögcédulát adott át a családnak, mondván, a tölgyesi ütközet közben a leventekatona fiuk taposóaknára lépett, amely szétszaggatta. A dögcédulát a fiú felső zsebében találta meg, erkölcsi kötelességének tartotta átadni a családnak, hogy méltóképpen meggyászolhassák legnagyobb, hős fiukat – fejezte be történetét Sándor, a legkisebb fiú, aki már nyugdíjaséveit éli falunkban, Alsóboldogfalván.

Gálfalvi Gábor