Legelterjedtebb népi neve cigánypetrezselyem (merthogy állítólag a cigányok hozták magukkal Európába indiai múltjuk emlékére), a fűszerkönyvekben gyakran illatos koriandernek nevezik, pedig ifjan büdös: éretlen zölden még erős poloskaszaga van a levélnek és a termésnek is. Neve is erre utal, a Coriandrum a görög korisz – poloska – szóból származik. Az éréssel a kellemetlen szag is intenzív illattá érik, az öreg, aszott, szárított növény már nemcsak közkedvelt fűszer, hanem kifinomult illatszerek alapanyaga is. Régen borba keverték, az ital mámorító hatásának fokozására. A tizennégy gyógynövény alkoholos kivonatából készült világhírű karmeli­tavíznek is egyik összetevője. Ennek első említése 1379-ből tudott, amikor a francia Saint Juste-apátság karmelita nővérei orvosságot készítettek a király számára megfázás és emésztési zavarok ellen. 1611-ben kezdték gyártani ipari méretekben az aranyat érő keveréket, amit parfümnek, italízesítőnek és orvosságnak egyaránt ajánlottak. Pontos összetételét hétpecsétes titokként sikerült megőrizniük, de attól még sokan hamisították. Alapja ma is a citromfű, amit királyi rendeletre a 18. században csak Párizsban 42 hektáron termesztettek. Sajnos az eredeti recept nem ismeretes, de a karmelitavíz Európában ma is megtalálható a kereskedelmi forgalomban. A koriander tehát „titkos” összetevője a karmelitavíznek, meg olyan híres klasszikus likőröknek, mint az Izzarra vagy a Chartreuse. A koriander felhasználása sokrétű, illóolaja, nyilván átható illata miatt is, kozmetikai készítmények kedvence. Kedves Olvasóm! A karmelitavíz feltalálásának évszázadában, 1350–1366 között írta Francesco Petrarca A jó- és a balszerencse orvosságai című terjedelmes morálfilozófiai művét, ebben találtam egy elmarasztaló és megvető eszmefuttatást az illatos testápoló olajokról, ami azért is érdekes, mert az emberi test illatosítása, mondhatni, minden civilizációban szokásos volt, ezen serénykedtek, kevertek, elegyítettek kenceficéket mindenféle rendű és rangú emberek. Nem kevésbé figyelemreméltó azért is ez a pár sor, mert mutatja, hogyan lehet bizonyos előre meghatározott szemszögből értelmezni, magyarázni történelmi eseményeket. „Az idegen országokból származó illatok, és az összes praktika, amitől az ember jobb illatú akar lenni, csak annak a bizonyítéka, hogy valójában büdös, továbbá jellembeli fogyatékosságok jele; ebből a két okból kifolyólag tehát sem férfihoz, sem tisztességes nőhöz nem méltó, hogy gondot fordítson erre a dologra, ami a jóérzésű embereket általában sérti. Emlékezz arra az ifjúra, aki olajjal illatosítva be magát ment Vespasianushoz, hogy köszönetet mondjon neki, amiért valamilyen hivatali rangra emelte. A császár, amikor megérezte az átható illatot, dühbe gurult, és összevont szemöldökkel, éles hangon megjegyezte: lett volna inkább fokhagymaszagod! Így szólt, s érvénytelenítve a már aláírt kinevezést, visszavonta a rangot az ifjútól, bármily jó illata volt is. Szóval az ilyen illatok mindig szégyenletesek, de néha még ártanak is az embernek, ha egy szigorú férfi ítél felőle. Ahhoz mit szólsz, hogy voltak, akik emiatt vesztették életüket? Biztosan tudod, hogy Plautius, aki szenátor volt, de a triumvirek proskribálták [törvényen kívül helyezték], a halálbüntetéstől félve Salernóba menekült, ahol egy barlangban rejtőzött, és az illatos olaj árulta el, ami így nemcsak a halálát okozta, de még gyilkosai számára is mentségül szolgált kegyetlenségükre. És ki mondaná, hogy nem érdemelte meg a halált egy ilyen ember, aki még a köztársaság válsága idején is, amikor élete veszélyben forgott, csak azzal törődött, hogy jó illatú legyen? …Egykor Róma vasfegyelemmel, szigorú rendeletekkel ellen tudott állni ennek az Ázsiából jövő pusztító kórnak, akár egy felfegyverzett katonákból álló légiónak, végül mégis kijátszotta a védelmet a lágy olajok, a bűnös holmik serege, meghódította Európát, leigázta a legbátrabb népeket. Minden egyes esetet hosszú lenne felsorolni, ezért vond le a többiekre is érvényes következtetést annak az egynek példájából, a legyőzhetetlen, barbár Hannibáléból, aki az egyik legádázabb, legkeményebb, legnagyobb harcos volt, mégis úgy elpuhult, hogy a harcok közepette is kenegette magát, de nemcsak ő, hanem katonái, ezek a kegyetlen gyilkosok is. Ragadósak ugyanis az olajok, de még ragadósabbak a bűnök. Így az elpuhult hadvezér és serege, mely kezdetben oly bámulatra méltó sikereket ért el, olyan véget ért, amire méltó volt. Te pedig ebből kifolyólag hálát adhatsz mind Africanus erényeiért, mind Hannibál olajaiért, hiszen az előbbi győzelme azon múlt, hogy az ő serege nem kente magát, az utóbbié viszont igen. Azóta viszont, az évszázadok során, olyannyira elfogadottá vált ez a szokás, hogy nagy munka végigolvasni mindazt, amit erről írtak a két nép írói, s az ember csak ámul.” A történelemkönyvek, amikor Hannibál itáliai hadjáratáról írnak, nem nagyon emlegetik az illatos olajokat, annál inkább szólnak az Alpokon való átkelésről, ami igencsak megviselte a hideg időjáráshoz és a sziklás terephez nem szokott katonákat és a harci elefántokat egyaránt. Sokan meghaltak a kimerültségtől, megfagytak, vagy szakadékba zuhantak. Ismeretes, hogy mire Hannibál hadserege végre átkelt a havason, harminchét harci elefántjából is mindössze kettő maradt életben. Kozma Mária