enyhe havazás
„Hol vagytok, székelyek?”
Dolgunk volt Makfalván a minap, úgyhogy végigautóztunk Udvarhelytől a Kis-Küküllőmentéig. Átlagos hétköznapi kora délelőtt volt. Semmi különös, sem forgalmi helyzet vagy szokatlan időjárási jelenség nem akadályozott a haladásban. Egyébként ilyenkor, március elején, amikor olvadni kezd a hó, mindig kicsit furcsán érzem magam, valami depresszióféleség uralkodik el rajtam. Fiatalabb koromban – még elkötelezett lírikusként – valahogy így fogalmaztam meg magam és az utókor számára, ha marad majd késői olvasóm: „…és felsértik szuverén héjadat az egymásba átviharzó évszakok”… Vihar nem volt, sem akkor, sem az előző napokban, csak az a csendes átalakulás kezdődött, amelyről Áprily is írt egykor, lassan száz esztendeje, talán épp parajdi emlékélmények hatására: „Fut, fut az áram / a déli sugárban / s hökken a hó a hideg havason. // Barna patakja / napra kacagva / a lomha Marosba csengve siet. / Zeng a csatorna, / zeng a hegy orma, / s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?” Nem véletlenül uralkodik el némi mélabú rajtam, mert ilyenkor még semmi zöld, semmi virág nem örvendeztet, hiszen nem ébred a természet, csak készül rá. Áprily ilyen szempontból „ütemelőző” lehetett, vagy hatással volt rá a szelídebb Nagyenyed is a Maros partján, ahová az itteni patakok és Küküllők végül torkollanak, s ahol talán gyorsabb, egyszerre történik a tavasz. Ráadásul nálunk ilyenkor bukkannak elő a hó alól ezerszám, sáncokban, medrekben, ösvények és utak mentén környezettudatlanságunk, bunkóságunk bűnjelei, a tavaly és azelőtt szétdobált konzervdobozok és pillepalackok. Úgy járok én is folyton, mint erdővidéki pap barátom, aki messziről érkezett vendégeit nem kívánta Homoródszentmárton felé hozni Vásárhelyről, mert kiábrándító, ami szemét, zsákolt hulladék hever a Kénosi-tetőn, inkább a másik völgyet választotta, a Szentegyháza–Oklánd viszonylatot, ám ott is égett az arca a szégyentől, mert szemetes vala az is erőst, derék honfitársainknak köszönhetően, még oda is felhordják a mocskukat, ahová túrázók járnak fel olykor a nehéz terepviszonyok közepette. Nem a környezetvédelem vezérelt, inkább a közösségépítés, amelynek hatása esetleg leképeződhet egyszer ilyen szintekre is. Mentünk, mendegéltünk, hol ötvenessel, hol többel, olykor megkockáztatva a felső sebességhatárt jóval meghaladó száz kilométer per órás sebességet is, látván, hogy nincsenek kint az országúton a közegek, legalábbis nem jeleztek villogó lámpákkal a szembejövők. Szóval, kockáztattunk, mint oly sokszor az életben, hiszen erről szól minden. Ha illeszkedünk feszt és a keretek mögé zárkózunk, akkor abból semmi rendkívüli nem születik, beleivódunk, beleszürkülünk arctalanul az időbe, s úgy elmúlunk, hogy nyomunk sem marad… Mentünk, viszonylag jól haladtunk. Az út száraz volt, az aszfalt csíkja a pár héten át rászórt sótól fehérlett, bizonyosságként, hogy lám, mégiscsak volt szóróanyag a bányászok sztrájkja ellenére is, hiszen úgy ildomos, hogy a hó eltakarítását végzőknek legyen bár egy hónapra való tartaléka eme eróziót is segítő anyagból, ha már drága pénzért vállalják az utak téli takarítását. Ahogy haladtunk, szinte minden faluban kalapos emberek jöttek-mentek, zsebre dugott kézzel, ráérősen cigarettázgattak, néhol meg műanyag poharakból itták a reggeli kávét, miközben vigyáztak arra, hogy ne maradjanak ki abból a kistársadalmi közösségből, amelyet ilyenkor ad hoc építenek maguknak. Talán afféle reggeli eligazítás zajlik ilyenkor párhuzamos világukban. Rokolyás asszonyok jöttek-mentek, hatalmas szatyrokba gyűjtött élelmiszerféléket cipelve a boltokból. Felsősófalva, Szováta, Sóvárad, majd Makfalva is hasonló képet rajzolt elénk. Talán a szolokmai eltérőnél levő kis tér volt a festőileg leginkább zsúfolt és ilyen zsánerű. Sütött a nap, csak úgy ragyogott a levegőben a tavasz ígérete. Ilyenkor lehet sütkérezni a kalapok árnyékában is. Honnan, honnan nem, elénk sirült egy ganésszekér. Egész úton ez volt egyetlenegy. Idős atyafi ült az első saroglyán, „elkopott ostorát fél kezébe fogván”. Jelzett ugyan az öreg a karjával, hogy fordulna be a szemközti utcába – éppen csak átvágott srégen az uraknak való aszfalton –, de ettől függetlenül nekünk fékeznünk kellett. Sofőrünk mordult egyet, hogy „fene a jódolgát, ennek is most jutott eszébe a trágyahordás”. Nekem pedig furcsamód egy nóta jutott eszembe, annak egy sora: „…hol vagytok, székelyek…?” Mert úgy tűnt ezen az ötven kilométeres szakaszon, mintha nem idehaza járnánk. Vagy elhagytuk ezeket a falvakat? Felhagytuk örökre? Vagy változott az életünk? Lehet, mert rangrejtve élünk legbelső falaink mögött rejtőzve a skype-on, a világhálóra felhúzódva, nagy-nagy kapcsolattartásban, egzotikus országokban született unokák tekintetét keresve, szavait várva a kibertérben. Igaza volt a hely egyik szülöttének, Király László költőnek, hogy „egy angol ének lesz a hazám”. Mert az lett. Benne élünk. Még. De fogalmunk sincs arról, ami történik. Mindez csak megesik velünk az elszenvedőkkel. Bár tévednék!
Simó Márton
A cikk a Hargita Népe március 13-i számában jelent meg.
.jpg)
.jpg)
