A székelyudvarhelyen élő Lakatos László szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás kedd este a megye egyetlen állandóan látogatható kiállítóterében, a Megyeháza Galériában. A művészt és alkotásait Kovács Árpád művészettörténész méltatja. [gallery link="file" ids="30543,30544,30542"] Lakatos László az udvarhelyi kulturális-művészeti élet meghatározó alakja, a kortárs székelyföldi képzőművészet elismert és aktív tagja. Udvarhelyen született, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában ismerkedett a mintázás folyamatával, a szakma, a technikai kivitelezés lépéseivel, Szabó János irányítása alatt. Az érettségi után 2003-tól 2008-ig a Temesvári Nyugati Egyetem szobrász szakának hallgatója volt, 2008-ban itt diplomázott. Első egyéni kiállítása Székelyudvarhelyen volt 2001-ben, majd 2010-ben és 2014-ben jelentkezett ismét egyéni tárlattal Udvarhelyen, a Városi Könyvtárban, illetve a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. 2012 nyarán meghívottja volt a Pulzus. Székelyudvarhelyi Művésztelepnek. Itt készült az Ima című kőplasztikája. Első csoportos kiállítása 2001-ben volt szülővárosában, ezt követte 2002-ben a Kultikum című csoportos tárlata a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban. Rendszeres résztvevője a Termés címmel életre hívott, udvarhelyi művészeknek rendezett csoportos kiállításoknak. 2003 és 2008 között több ízben Temesváron a Bánáti Múzeumban és a Pro Arte Galériában volt csoportos tárlata, ezt követte a kolozsvári Reményik Galéria, valamint a Kárpát-medencei Képzőművészeti Tárlaton való részvétele Tatabányán. Tavaly ősszel tagja volt a budapesti Várnegyed Galériában bemutatkozó székelyudvarhelyi vizuális alkotók csoportjának. Csíkszeredában is többször szerepelt csoportos tárlatokon. 2010-ben a Projekt 3 keretében a Siló – Kortárs Művészeti Központban voltak láthatók munkái. 2013-ban és 2015-ben szerepelt alkotásaival a Hargita Szalon kiállításain a Csíki Székely Múzeum Galériájában, illetve itt a Megyeháza Galériában. Lakatos László eddigi pályájában mérföldkőnek számít a 2012-ben Diverbium címmel rendezett rendhagyó kiállítása Berze Imrével, melynek a bukaresti Magyar Kulturális Központ adott otthont, és itt egy olyan plasztikai irány volt megfigyelhető munkásságában, mely Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész szavaival „a mindenkori szobrászat ősiségébe hajló hagyományos témáit, anyagait, eszközeit vértezte fel kortárs szellemiséggel, kifogástalan szakmai igénnyel, a művészet ősi funkcióit is figyelembe vevő érzékletes formában fogalmazva meg.” A Bukarestben bemutatott plasztikáinak fontos részét képezte az Oltár-sorozata, melyet Ütő Gusztáv sepsiszentgyörgyi képzőművész szavaival a „nemzeti-keresztény értékek” ihlettek, és egy nagyon jó elemzést fogalmaz meg a sorozattal kapcsolatban Ütő Gusztáv, mely a tartalmi és technikai megoldásokra is jól rávilágít: „[Lakatos László] oltárának évszázados várfalból származó, geometrikus lábakon álló homokköve szigorúan felcsiszolt gömbszelettel ösztönzi szemlélőit az érintésre. Szépen harmonizál mindezzel a kis szenteltvizes medence köré vésett, székely rovásírással megjelenített idézet”. Ez az egyszerre nemzeti és keresztény értékvilág a székelységre vonatkozó szimbólumok használata és felvonultatása köszön vissza számos munkáján, amivel egyfajta értékmentés, a letűnt formák továbbéltetése, új funkció­ba helyezése a szobrász célja. Jó példa erre a faragott, festett járomból kiinduló Kínok kapuja című plasztikája és az erre nagyon hasonlító Cím nélküli szobra is, mely egészen friss. Lakatos Lászlót sok esetben a pillanat, a pillanatnyi életérzés motiválja. Érzékletesen szólítja meg az anyagot, a követ, a vasat vagy a fát, szobrai tele vannak szimbólumokkal, nagyon sok utalást láthatunk a vallási témákra. Az anyagból – a pillanatnyi életérzés által megszabott gondolatokkal – minimális érintéssel bontakoztatja ki a formát. Az oltár mint ősi motívum modern elképzelésben jelenik meg, az áldozathozatal, a munka révén születik újjá. Érdekes, ahogyan a szobrász a fát ötvözi a fémmel, ahogyan sok esetben színezi, kihangsúlyozza az apró részleteket. Plasztikái mély titkok hordozói, gazdag motívumkincsből táplálkoznak. Az ellentétek, az élet-halál motívum, az ősi motívumok – például az őshal – sokrétű mondanivalója számos plasztikáján megjelenik, mint ahogyan a férfi és nő örök, megkerülhetetlen viszonya is, erre asszociál Kapcsolat című szobra. A finom megmunkálás, az anyag struktúrájával való magabiztos kísérletezés, az apró részletek kidolgozása, a mondanivaló finom érzékeltetése köszön vissza az Átalakulás című szobron, mely a Bukarestben kiállított jellegzetes Vénuszra reflektál. Egy másik korszak Lakatos László munkásságában a 2014-ben Székelyudvarhelyen rendezett egyéni kiállításán volt megfigyelhető, amely egy változásról adott számot. Itt érzékelhető volt, hogy Lakatos László megpróbál a szakrális világból valamelyest kilépve az emberi világba kerülni. Igyekszik leegyszerűsíteni a formát, és olyan plasztikákat, alakzatokat fogalmazott meg, melyek letisztult formákra alapozva a dimenziók közötti átmenetet sugallják. Ezek a többnyire fémből alakított kisplasztikák elvonatkoztató szemléletet, a konkrét és az absztrakcióba hajló megformálás kettősségéről, egyidejű jelenlétéről tanúskodnak. Sok esetben viszont a különböző tárgyak, eszközök, alkatrészek konkrét felhasználásával vagy emlékszerű megidézésével és műbe építésével (erre jó példa az Emese oltára vagy a Katedrális című szobra), nem ritkán az objet trouvé, az assemblage klasszikus avantgarde műtípusát alkalmazva hivatkozik a valóságra vagy a mondanivalóra. Ide sorolható a Kapu című plasztikája is, mellyel az a célja, hogy minél egyszerűbb technikával egy letisztult formát, ezáltal erős hatást tudjon elérni a dimenziók érzékeltetésével. Sok esetben – a meglepő és ötletes, néha kissé formabontó – plasztikáival konceptuális gondolkodásra késztet. Ilyen a Mező című, itt kiállított plasztikája, mely aktuális, mindannyiunk által tapasztalt jelenséget elevenít meg, többletjelentéssel és többlethatással. A rossz előjel azonban feloldódik a színes mezei virág megjelenítésével, amely a Lakatos Lászlóra jellemző optimista szemlélet, katartikus élmény szimbóluma: a harc, a pusztulás után kisarjadó életé, a csodáé, a reményé. Jól illik ebbe a koncepcióba a kiállításon szereplő legfrissebb szobor tematikája is, melynek címe Noé. Ebből is kitűnik, hogy Lakatos László milyen nagyszerű érzékkel nyúl a szobrászat klasszikus témájához, de leginkább az a varázslatos, ahogyan narratív részletekkel, a szakrális és profán egyidejű érzékeltetésével aktualizál egy ótestamentumi történetet. Az újabb munkák közül kiemelném a meghívón is szereplő Golgota című plasztikát, melyre ugyancsak az egyszerű, letisztult formák használata, az anyagok, a fa és a fém összekapcsolása jellemő. Krisztus keresztrefeszítésének, az üdvtörténet csúcspontjának megjelenítésére a szobrász érzékletesen nyúl a szimbólumokhoz, a keresztfán Krisztus kezeibe és lábaiba hatoló szeggel és annak nyomán kifolyó vér drámai érzékeltetésével. Lakatos László következetes témaválasztású és igényes formakultúrájú műveiben egyaránt érzékelhető a keresztény hagyományokra és az erdélyi kultúra motívumaira visszautaló törekvés, nem csupán az anyagok egyszerű megmunkálásával, hanem a lelki, szellemi összetevők érzékeltetésével is. Ars poeticáját idézem: „Szándékom az ünnepek áldott pillanataihoz és a hétköznapok mindennapi teremtő küszködéseihez kapcsolódó érzeteim harmonikus egységbe való foglalása, szakrális és profán minőségek egymást ellentétező hatásának szándékolt használata. A fa megérintése és fémmel való ötvözése által kifejezésre kerül az általam megálmodott dualitásra épülő gondolat.” Úgy gondolom, hogy mindezek ismeretében Lakatos László méltó folytatója a 20. századból öröklött szobrászati hagyományoknak, a mesterkélt megoldások elkerülésével, a gyökerekhez való határozott visszatéréssel új, egyéni és hiteles hangon tud megszólalni, és épp ezáltal markáns tagja a kortárs erdélyi szobrászatnak. Lakatos László szobraiban intellektuális problémák jelennek meg, vizsgálja a valóság fizikai és szellemi szférájának alakíthatóságát, de mindig alázattal fordul az anyaghoz, és az utolsó részletekig mívesre alakítja. Nemcsak a műfaj lehetőségeit kutatja, hanem annak törvényszerűségeit is jól ismeri, az anyagot néhány kézmozdulattal is képes gondolattá alakítani.