Egy nem egészen ötvenoldalas röpiratot jegyez Kós Károly 1921-ben ezzel a címmel. Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen töri meg a csendet, amelyben az erdélyi magyarság akkor élt. Több százezer magyar állami hivatalnok vált az impériumváltás következtében földönfutóvá, és választotta a repatriálást a maradék Magyarországra, amely maga is lerongyolódva próbált magához térni. A csonka országban a kényszerűségből áttelepedők jelentős része még évekkel később is szükséglaká­sokban és vagonokban élt, hiszen a rövid gazdasági felélénkülést, amely aztán a múlt század húszas éveinek elején volt érezhető, 1929 és 1933 között ismét súlyos gazdasági válság követte. A politikai konjunktúra, amelyet a Horthy-kormányzatok vittek és vállaltak, már a háborús hangulatban telt. A felpörgetett gazdaság immár a területi revíziót célozva meg helyezte el az országot a Berlin–Róma tengely mentén, amelynek „a kicsi magyar világ” és egy újabb vérzivatar lett a vége, amely után a régiót aztán a kisantant országaival együtt bekebelezte a Szovjetunió, amelynek levét három évtizeddel az újabb rendszerváltozás után is isszuk a számunkra nem igazán barátságos, globalizáló és üzletszerűen működő Európai Unióban is. A Kiáltó szó című opusz a későbbiekben meghatározó jellegű lett. Történelmi és irodalomtörténeti tények igazolták, hogy a kultúra felé fordulva lehet megtalálni a járható utat. Soha nem volt annyira megkerülhetetlen a kisebbségbe szorult erdélyi magyarságnak az irodalom, a történelmi regény, mint a két világháború közötti időben. És ami még fontos volt, egyházaink szerepe a hagyományok megtartásában, hogy táncainkban, népdalainkban, népművészetünkben élve tovább a megújhodás és a felemelkedés lehetőségeit keressük. Intézmények, a civil társadalom szintjein is, illetve a köznép körében, az akkor még erős falusi környezetben. A székelység és az itteni magyarság zöme vidéken élt, a viszonylag fejletlen ipar és a szolgáltatások csak ideiglenesen, alkalmilag biztosítottak kenyeret; az akkor életpályájuk kezdetén járó fiatal családok számára a falu jelentette a biztos hátteret. Kós Károly évtizedeken át jelen van a közművelődésben, a kultúrában. Építész, író, grafikus, könyvkiadó, szerkesztő, tanár. Manapság intézményrendszerek sem képesek átfogni ennyi pászmát. Zseniális sokoldalúságával még a második világháborút követő években is ott találjuk a nagypolitika, az egyetemi oktatás terén – amíg engedik. De hosszú élete utolsó két évtizedeiben is szólt hozzánk műveivel, bölcsességeit, meglátásait még az akkori, a baloldal iránt elkötelezett párt- és kulturális vezetőink is fontosnak tartották. [caption id="attachment_78182" align="aligncenter" width="1000"] Megtartották az „igazi” ősbemutatót Székelyudvarhelyen. Táncosok a színpadon Fotó: Haáz sándor[/caption] Most egyáltalán nem véletlen, hogy az Udvarhely Néptáncműhely felkarolta Könczei Árpád koreográfus-zeneszerző ötletét, sőt – amint azt elmondta Orendi István, a Néptáncműhely vezetője –, hogy a múlt év folyamán teljesen egyértelművé vált egy művészi-szakmai beszélgetés során, hogy ezt az előadást mindenképp tető alá kell hozni. Mivel Kós Károly 1919-ben a kalotaszegi Sztánát választotta otthonául – sőt még egy sikertelen próbálkozása is volt a Kalotaszegi Köztársaság létrehozására –, mindenképp célszerű volt a kalotaszegi táncrendre és dallamkincsre építeni a koreográfiát. Tiszteletből. Az előadáshoz készült műsorfüzethez – igen találóan a rendező-koreográfus öccse, Könczei Csongor néprajzkutató, a forgatókönyv szerzője ír rövid ismertetőt, bevezetőt. Többek között ez áll a ráhangoló kisesszében: „A hagyományos népi kultúrában a táncház a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen formájú közösségi táncalkalmat jelentette, s mint ilyen, a kulturális összetevőkön túl a falusi ifjúság önszerveződésének egyik megnyilvánulása volt. Ez a »mulatság« nemcsak egy adott közösség szórakozása volt, hanem az ismerkedés, a barátkozás, a párválasztás helyszíne is, ahol a helyi kialakult szokások íratlan szabályai meghatározták ennek a mondhatni családon kívüli tágabb otthon keretét. És tulajdonképpen ezen kisközösségek hálózatából tevődtek és tevődnek össze a nagyobb közösségek: egy-egy vidék, tájegység, sőt régió rurális nagyközössége, esetünkben a falun élő erdélyi magyarság.” De mi van akkor, hogyha a történelem viharai szétverték az elmúlt évszázadban ezeket az egészséges kisközösségeket? A választ is Kós Károlynál találjuk: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.” Az előadás – amelyben a Kedves zenekar szolgáltatja a muzsikát – a kalotaszegi népzene és -tánc eszközeivel „ábrázolja” az egy évszázados folyamatot, az első világháború előtti utolsó békés pillanattól, a katonasorsokon át a következő évtizedek bomlasztó folyamatait is érzékeltetve. A Könczei Árpád által rendezett Kós Károly emlékét idéző Kiáltó szó című táncelőadás „házi előbemutatója” október 3-án volt Székelyudvarhelyen. Ezt követően az együttes elutazott Budapestre, ahol részt vett a két év alatt felújított Hagyományok Háza avatóünnepségén. Az igazi ősbemutatót csütörtökön, október 11-én tartották meg Székelyudvarhelyen, abban a reményben, hogy ez az alkotás is az Udvarhely Néptáncműhely egyik sikeres darabja lehet, amely számos előadást érhet meg, eljutva a Kárpát-medence megannyi szegletébe. Bízzunk benne. Simó Márton