Érdemes a közelmúltban klasszikussá vált Kányádi Sándor versével indítanunk, most, hogy „Noé bárkája” felé tartunk. „És akkor majd a megőrzött, / a meglévő szóból / újrateremthetjük magát / az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / tovább nem lehet.” Ez az énekre, a zenére, a táncra is érvényes. [caption id="attachment_76847" align="aligncenter" width="1000"] Egyedülálló látvány a muzsikusok felvonulása. Helyben marad a rendezvény Fotó: Barcsa István / Facebook[/caption] Kiválóan bevált az elképzelés, hogy nem vándorrendezvényként, hanem a „születési helyén” kell megtartani az erdélyi táncháztalálkozókat. Azzal, hogy társították az Udvar­helyszéki Gyümölcsfesztivállal – amelyről holnap számolunk be részletesen –, tulajdonképpen még inkább megerősítették. Úgy tűnik, hogy szerencsés ez a találkozás, amikor a frissen gyűjtött értékek termény és termék formájában bejönnek a városba, hogy ott, találkozván a jóval korábban behordott szellemi, „népléleki” értékek lenyomataival együtt újra életre keljenek a lelkekben. Mert ebben a globalizálódó világban nagy szükség van az odafigyelésre, hogy sajátos arcunk megmaradhasson. Ezek a gondolatok vezérelték a szombaton este megtartott gálaműsor szónokait. Orendi István főszervező, az Udvarhely Néptáncműhely vezetője – miután üdvözölte az egybegyűlteket – megköszönte a mellette és mögötte álló, mintegy negyvenöt fős csapata munkáját, amelyet a közös cél érdekében fejtettek ki, hogy a találkozó létrejöhessen, és külön kitért arra is, hogy a budapesti Hagyományok Háza szakmai és anyagi támogatása, a székely anyaváros vezetése és a megyei tanács hathatós segítsége, számos helyi vállalat hozzájárulása nélkül nem lehetett volna megtartani ezt az ünnepet. Mert ünnep. Mert mezsgye, ahonnan önmagunkba, vissza és előre egyaránt lehet nézni. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere, Bíró Barna Botond, a megyei tanács alelnöke és Tóth László főkonzul, Magyarország Csíkszerdai Főkonzulátusának misszióvezetője is, aki egyben tolmácsolta az anyaország üzenetét is. Minden út a Patkóba vezet A pénteki gyülekező, illetve a sportcsarnokba történő zenés felvonulás bevezető nyitányként egyike a leglátványosabb és a legnagyszerűbb mozzanatoknak. Már tavaly – az erdélyi táncházmozgalom kezdetének negyvenedik évfordulóján – megszületett az elképzelés, amely szerint fontos dramaturgiai szerep jut már a bevezetésnek, amikor mind a három – a felsőboldogfalvi, a szombatfalvi és a bethlenfalvi – bevezető út irányából a Patkóba, azaz a Márton Áron térre érkeznek a muzsikusok, a különböző régiókból való csoportok, ahonnan közös örömzenélés és ad hoc „táncházazást” követően végigvonul a nép a főtéren, s a Tamási Áron utca elején haladva, átmegy a Nagy-Küküllő hídján és bekanyarodik a sportcsarnokhoz, ahol aztán kezdetét veszi az „igazi” program. Ennek a korántsem apró részletnek igen erős a mozgósító szerepe. Egyből rávilágít arra, hogy a város nem akármilyen esemény házigazdája. És ilyenkor találkozni lehet régi táncházasokkal. Esetleg számba lehet venni, hogy ki volt itt a tavalyi eseményen. És azt, hogy ki volt az, aki negyven esztendővel ezelőtt is jelen volt. Mivel sokan gyermekeiket, unokáikat hozzák magukkal, sejthető az a folyamatosság, amely biztosíthat arról, hogy újabb negyven év múltán is itt leszünk, itt lesznek az utánunk következők, az örököseink, akik ezekre a dallamokra ropják a táncot, s ugyanezeket a dalokat éneklik. És a viselet is rájuk testálódik. Meg a „száraz fa”, a hegedű, a brácsa, a nagybőgő, a tárogató és a hajlandóság, amellyel megszólaltatják ezeket a hangszereket. [caption id="attachment_76848" align="aligncenter" width="1000"] Örömtánc a Patkóban. Örökség Fotó: Simó Márton[/caption] Tisztelgés Kallós Zoltán emléke előtt Pávai István népzenekutató ceremóniamesterként vezette a gálaműsort a sportcsarnokban, szombaton este. A jeles etnomuzikológus, gyűjtő, egyetemi tanár – s még sorolhatnánk, hogy milyen beosztásokban tevékenykedő intézmény-ember –, Kallós Zoltán munkásságára, különböző erdélyi, székelyföldi és moldvai tájegységekben végzett gyűjtéseire építve állította össze az est programját, amely bő két és fél órán át tartott. Ismert és kevésbé ismert gyűjtések kerültek a közönség elé. Pávai nagy érdeme, hogy minden egyes esetben ábrázolni kívánta a megnyugtató kontinuitást, hiszen igyekezett felléptetni a még élő adatközlőket, esetleg azok utódait, a hagyaték továbbgondozóit. Azt is hangsúlyozta a bemutatott összeállításban, hogy nagy példaképe, a több mint hat évtizeden át dolgozó Kallós – a közvélekedéssel ellentétben – gyakran és sokat foglalkozott a székelyföldi tájegységek népzenéjével is. Kétségtelen, hogy a Mezőségen, a Széken, a Nádas-mentén és Kalotaszegen végzett gyűjtőmunka volt az életmű fő csapásiránya, mert gyakorlatilag szálegyedül kezdte ezeken a vegyes lakosságú vidékeken – ahol gyakran már csak kis foltokban, szórványban él a magyarság –, de legalább annyira jelentősek csíki és udvarhelyszéki gyűjtései is. A csíkszentdomokosi, lövétei, alsó- és felsősófalvi, kőrispataki népdalokat már főként olyan együttesek, kórusok mutathatták be, amelynek tagjai szüleiktől, nagyszüleiktől, esetleg következetesen oktató pedagógusaiktól tanulhattak. [caption id="attachment_76849" align="aligncenter" width="1000"] Kallós Zoltánról is megemlékeztek. Lelkükből szól a nóta Fotó: Simó Márton[/caption] Jövőre ugyanitt Pénteken, szombaton, de még vasárnap is tanúi lehettünk a táncháztalálkozó kísérőeseményeinek. Ami megmarad: a folytonosság, hisz a szervezők Udvarhelyre szánják továbbra is a hasonló seregszemléket, ami idegenforgalmi szempontból sem elhanyagolható. Székelyudvarhelynek pedig büszkeséget és felelősségtudatot jelent, hogy évenkénti rendszerességgel néhány napra ide helyezik a Kárpát-medence egyik legfontosabb hagyományőrző rendezvényét. Immár hagyományteremtő szándékkal is. Vasárnap délután a fellépők és a vendégek zöme elutazott, de a viszontlátás reménye mindenkiben munkál. Ami még utóhatásként itt marad két hétig, az egy fotókiállítás, amely Kallós Zoltán saját fotóiból, illetve a gyűjtés közben róla készült felvételekből állt össze – a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese, dr. Bereczky Ibolya közreműködésével. Biztos, hogy jól fog esni mindenkinek, akinek belefér az idejébe és betér a székelyudvarhelyi művelődési ház koncerttermében látható kis kiállításra, miként a várakozás és a tevékeny készülődés is a következő táncházas találkozásokra. Simó Márton