Azt szokták mondani, a korondiak annyira élelmesek, hogy a jég hátán is megélnek, hogy képesek messzi földre is elmenni, ha értékesíteni kívánják a portékáikat. Hogy már Gagarin is találkozott velük felfelé menet vagy hatvan éve, csakhogy ők akkor már visszafelé jöttek az űrből. Később aztán úgy rendezkedtek be, hogy jórészt idehaza maradva szolgálják ki az átmenő turizmust. Nyilván. Kívülről úgy látszik, hogy az a mintegy százhúsz butik és stand, amely a főutca mentén községtáblától községtábláig húzódik, jelzi és képviseli mindazt az értéket, amely itt jön létre. Főként az utóbbi harminc esztendőben van ez így, hiszen a rendszerváltozást követően jelentősen felerősödött ez a fajta kereskedelmi tevékenység. A látszaton túl azonban a községben másfajta foglalatosságok is léteznek, s az idecsatolt falvakban, Atyhában, Pálpatakán és Fenyőkúton egészen másképp zajlik, teljesen elütő irányultságú az élet, amelyet többnyire a mezőgazdaság és az ahhoz kapcsolódó tevékenységek határoznak meg még a mi napjainkban is. A 2020-as év óta azonban erősen jelen van a koronavírus, amely igen érzékenyen érintette, befolyásolta és jórészt megbénította az itteni foglalatosságok jelentős hányadát. Írásunk bevezető részében most csak ráközelítünk, és próbáljuk meghatározni a témát, hogy a következő hetekben valamelyest tisztában legyünk azzal, amire figyelni kell. Mivel a népesség túlnyomó többsége (85,2%) Korondon él és dolgozik, nyilvánvaló, hogy a településképet is ez az arculatilag igen fontos elem, a butiksor, a kereskedelem határozza meg, amelyről elmondható, hogy a legutóbbi időkig ez jelentette, ez képezte a község fő gazdasági ütőerét. Csakhogy úgy látszik, a koronavírus-járvány ezt a szegmenst is kezdte átszervezni. [caption id="attachment_118865" align="aligncenter" width="2560"] Fél-, vagy inkább negyedgőzzel üzemelnek a kereskedők - gyenge, vagy alig észlelhető az átmenő turistaforgalom[/caption] A valós településképet a kirakatsor annyira elfedi, hogy az átutazó tulajdonképpen nem is látja, nem figyeli az igazi életteret, amelyben a helyiek tevékenykednek. Azonban mihelyt nem egyszerű turistaként viselkedünk, és kilépünk ebből a „szuvenír-fertályból”, mindjárt megmutatkozik az urbanizált falu, illetőleg, ha vesszük a fáradságot, akkor pár kilométert haladva nyugat felé a 136A jelű megyei úton, betérhetünk az egykor szebb és jobb napokat látott, „hegyreszúrt falu” Atyha utcáiba (itt él az össznépesség 3,6%-a, mintegy 190 fő), illetőleg keletnek haladva, a 36-os, illetve az 50-es községi utakon Pálpataka (350 fő) és Fenyőkút (mintegy 300 lakos) tanyabokrait látogathatjuk végig. Sajátos képpel mutatkoznak meg ezek a településtípusok. A múltból hozott népi építészeti értékek részben hasonlóak, részben különböznek a községközpontban felleltnél, és értelemszerűen teljesen más lehetne a bennük rejlő kapacitás és a fejlődési, a fejlesztési irány is. Érdemes kellő érzékenységgel szemlézni a láthatót, amely – esetleg – irányt adhat az elkövetkező időkre tervezett építkezési és felújítási kedvnek egyaránt. A háziipar, a népi kézművesség fellegvára Korondon az elmúlt évszázadban több szövetkezeti és állami-ipari szervezésű üzemben zajlott az egyéni, illetőleg továbbélt a magánjellegű népi kerámiakészítés is. Ezek a gazdasági szerveződési formák mára megszűntek. Ami újdonság a rendszerváltás után, hogy mintegy 800 lehet a fazekassághoz valamilyen formában köthető családok száma, amely négyfős átlaggal számolva legalább háromezer lélek. Nyugodt lelkiismerettel elmondható, hogy a túlnyomó többség a kerámia- és egyéb népi jellegű – fából, fémből, gyékényből, taplóból készült – használati és dísztárgyak előállításából és értékesítéséből él. A főút mentén elhelyezkedő elárusítóhelyek mintegy fele üzemel pillanatnyilag, de az is erősen lecsökkent forgalommal, hiszen alig kerül vásárlóerő és turista. Az igényes fazekasok száma 110, akik őrzik és működtetik a mesterség hagyományait, a népművészet formai kincseit. [caption id="attachment_118867" align="aligncenter" width="768"] Tóth utca (1950-es évek) - Fotó: Ambrus Lajos gyűjteményéből[/caption] Józsa László, az „Életfa” Korondi Fazekasok Szövetségének jelenlegi vezetője szerint a legutóbbi időszakban 23-ra csökkent az aktív tagok száma. „Egyelőre kitartunk az agyag mellett” – mondja az elnök, aki gyermekkora óta tanulja és műveli ezt a szakmát, egy sokgenerációs fazekas-dinasztia tagja. „Van valamennyi föld is, jó az, a mai napig igyekszünk megmunkálni a családi parcellákat, de nem elég a létfenntartáshoz.” Ez a „képlet” volt érvényes a múltban is, hiszen a gyenge és elég szűkösen rendelkezésre álló, gazdálkodásra hasznosítható földterület (szántó, legelő, kaszáló) – községi szinten! – 17,5%, amelynek majdnem fele háztáji, kert, illetőleg gyümölcsös, az összterület 31,6% erdő – ami komoly érték, csak másképp hasznosítható –, a háziipar tulajdonképpen a jövedelem kiegészítését szolgálta. Hogyha Korond évtizedekkel ezelőtti településképét nézzük, akkor a halmazos szerkezetű falut az udvarhelyszéki havasalji, hagyományos népi építészeti stílus jellemezte. Elsősorban a fát és a követ használták alapanyagként, kettős-, majd később háromosztatú, körbefutó tornáccal, eresszel ellátott házakat építettek. Korábban zsindellyel, illetve a közeli műhelyekben előállított „hódfarkú” cseréppel fedték a hajlékokat. [caption id="attachment_118868" align="aligncenter" width="1648"] Koronidak szekerességen (a múlt század harmincas éveiben készült felvétel) - Ambrus Lajos gyűjteményéből[/caption] Az igazi jólétet egyre inkább a szalagcserép, azok közül is a főként a lugosi gyártású jelentette a múlt század húszas-harmincas éveiben. Mivel olyanok voltak a domborzati adottságok, hogy viszonylag könnyen lehetett pincéket kialakítani, igencsak gyakori volt a teljes alápincézés, amely alagsori helyiségek közül egyet élelmiszerek tárolására, egyet pedig lakhatásra, illetőleg kézműves tevékenységek végzésére hasznosítottak. Az udvart – mondhatni minden esetben – a házra merőleges, az utcával párhuzamos irányban tájolt csűr zárta le. Jellemző volt a faragott és színezett kiskapu, helyenként a nagy, kötött udvarhelyszéki kapu is. Ha végeztek is ezekben a bennvalókban fazekasmunkát, az nem módosította látványosan, nem írta felül az udvarok megszokott szerkezetét. A műhely a pincehelyiségben, vagy a sütő-, esetleg nyárikonyha-jellegű melléképületben kapott helyet, ott zajlott a tárgyak festése és szárítása, illetőleg a tárgyak kiégetése is egy közeli, megfelelően épített égetőkemencében – katlanban –, amely sem méreteiben, sem anyaghasználatában nem volt kirívó, sem pedig kiemelkedő egy átlagos udvar „berendezési tárgyai” sorából. [caption id="attachment_118869" align="aligncenter" width="1500"] A Bolhadomb (a múlt század közepén készült felvételen) - Ambrus Lajos gyűjteményéből[/caption] A jó fazekasok általában lovakkal fuvarozva hordták szét a portékájukat, amelyhez megfelelő felszereltség és minőségi állomány kellett. Ezért volt indokolt a hatalmas, takarmánytárolásra alkalmas csűrök fenntartása. Mivel a fazekasság egyfajta kiegészítő vagy melléktevékenység volt, szépen beilleszkedett a földművelést, az állattartás, a famegmunkálás tevékenységi formái, a falusi élet megszokott kulisszái közé. Vagy azok mögé. Változó életmód, változó településkép Hogyha a múlt század utolsó harmadában formálódó településképet idézzük, akkor a folytonosság jól tetten érhető. Változás jelenik meg ugyan az anyaghasználatban, megjelenik a színes vakolat, a különböző stukkódíszek, amelyen jórészt a Nyikó-mentén is akkor már látható stílus köszön vissza, hiszen az ács- és kőművesmunkák jelentős részét itt is szentléleki és malomfalvi mesterek végezték, de nyoma van az Erdély más vidékeiről, vagy a Regátból hozott mintáknak is, hiszen az állandó mobilitás, a piacozás ilyen jellegű „esztétikai hozadékokkal” is bírt. Egyre nagyobb és másfajta igényeket kielégítő házak épülnek ekkor. Ahogy közeledünk a rendszerváltás és az ezredforduló korához, az új építésű emeletes házak oldalfalai már részben vagy teljes egészében téglából készülnek. Hosszú ideig jellemző, hogy típusházak készülnek, amelyek az első időszakban főként a mostani Főút 1960 után megnyitott szakaszában, a „jövevények utcájában” körvonalazódtak a Borvíz utcától – a mostani községházától, az új iskola épületétől – Alszeg, a régi út torkolata irányába haladva, ahol volt ugyan még néhány régi építésű bennvaló, de onnan kezdődött és folytatódott a belterület Árcsó irányába való terjeszkedése. [caption id="attachment_118874" align="aligncenter" width="2560"] "Építészeti korszakok" találkozása[/caption] Az akkor jól érzékelhető tendencia ellenére még az országúttól távolabb elhelyezkedő falurészeken, Tószeg, illetve a Piac és a Felszegben található szerekben nem változott még ekkor annyira jelentékenyen az összkép. Továbbra is dominánsak maradtak a deszkakerítések, a kis és nagy székelykapuk, a házak zöme még ekkor is a 19. század végéről, a 20. század elejéről származott, amelyek magukon hordták a hagyományos udvarhelyszéki népi építészeti stíluselemeket viselte, gyakori volt a teljes egészében megtartott, vagy részben verandaként funkcionáló tornác, illetve eresz, az udvari oldalon, illetve az utcafronton a kontyolt tetőszerkezetet lezáró fűrészelt – életfa- és tulipán, esetenként szarvasos – díszítő-motívumokkal, amelyek a Sóvidék, illetve a Kis-Küküllő-mente népi építészetének gyakori elemei voltak, onnan, főleg a jómódot jelző szovátai, sóváradi és kibédi minták alapján terjedtek át a Sófalvákra, Korondra. Ez a háztípus a „leginkább kiforrott alkotás”, amelyet viszonylag sikeresen lehetne konzerválni és a mai igények mentén fejleszteni. Az udvar szerkezete sem szenvedett jelentős módosításokat, bár ekkor kezd visszaszorulni a szarvasmarha- és a lótartás, viszont a fazakasság műveletei részben átkerülnek a csűrökbe, vagy az azok helyén épült – hasonló alakú – színekbe, illetve műhelyekbe, ahol a szekérbeálló helyén garázsokat is létrehoznak, hiszen általánossá válik a személygépkocsik és a haszongépjárművek használata a családban, illetve a kereskedelmi tevékenység lebonyolításában. Az 1989-es fordulatot követően további lehetőségek nyílnak meg a korondiak számára. Mivel jelentékenyen felerősödik az átmenő turistaforgalom, családi kisvállalkozások egész sora rendezkedik be a főút mentén arra, hogy kiszolgálhassa a kapu előtt elhaladó forgalmat. Az alkalmi látogatók kezdetben személyautókkal érkeznek, de egyre gyakoribb lesz az autóbuszos turizmus, amikor a szervezett utazások egyik programpontja a szuvenír-vásárlás. Ez a jelenség alakítja az új községközpontot, hiszen a több évtized során felépült új kultúrház, a szövetkezeti irodaház és a tanügyi tömbház közötti területen hatalmas parkolót alakítanak ki. Főleg magyar látogatók érkeznek, de a potenciális vásárlók közt igen jelentős a helyi, környékbeli, erdélyi, illetve a regáti kuncsaftok aránya. Ezt a folyamatot, a jól begyakorolt kereskedelmi formát a koronavírus-járvány most teljesen visszaszorította, s ami a legfájóbb számukra, eltűnt az autóbusszal érkező magyar és nyugati turisták áradata. [caption id="attachment_118876" align="aligncenter" width="691"] Az edénygyár dolgozóinak egy csoportja (1958) - Ambrus Lajos gyűjteményéből[/caption] A kerámiából és egyéb nyersanyagokból készült emléktárgyak árukínálata itt soha nem látott bőséggel bír. Egy idő óta az itteni kereskedők Erdély más kézműveseinek viszonteladói is. Szívesen forgalmaznak máramarosi gyapjútermékeket, bőrdíszműárut, de itt talál gazdára a Nyikó-mentén élő kosárfonók munkáinak jelentős része. Hasonló ez a jelenség a Királyhágón vagy Kőrösfőn, a magyarországi Abdán tapasztaltakhoz, amikor a teljes népművészeti, giccs és bóvli felhozatalt kínálják a látogatónak, akit saját pénztárcája és tájékozottsága, jó vagy rossz ízlése irányít a továbbiakban, ha vásárolni szeretne. Ez a jelentős látogatottság komoly forgalmat és fejlődést generált. Az árusoknak a község vezetésének irányításával sikerült egységes és ízléses elárusító-helyeket, boltokat, bódékat létrehozniuk. A lakóházak azonban a Fő utca hosszán komoly átalakításokon estek át, gyakran cserélték le az alig húsz-harminc éves hajlékokat is újabbakra, illetve bővítették oly módon, hogy az már meghaladta a családi szükségleteket. Ily módon részben státuszszimbólumként, illetve a fizető-vendéglátás helyszíneként szolgának a családi házaik. A jólét kisugárzása oly módon hatott a többi településrészre, hogy mondhatni minden utca külső arculata gyökeres változásokat szenvedett az újfajta demokrácia három évtizede alatt. Az anyagok és formák sokfajta tobzódása figyelhető meg. A túlzott méretek, a kellőképpen végig nem gondolt színhasználat és dekoráció mára egy eklektikus és heterogén, vagy inkább hevenyészett építészeti rendetlenséget, harsányságot eredményezett, amelyet csak nehezen tudnak tompítani az önkormányzat által létrehozott vagy kezelt, és viszonylag „sikeresnek”, „szerencsének” mondható objektumok, illetve itt-ott a nagyon ritka példamutató és értékhordozó magánkezdeményezések. A csűrsorok eltűntek. Meggyérült a hagyományos székelykapuk, a deszka- és léckerítések sora, helyüket idegen kulturális kötődést, másfajta beágyazottságot jelző gépkocsi-beállók, garázsok, nyílászárók, automata vezérlésű kis- és nagykapuk szolgálnak, oly módon, mint bárhol másutt a nagyvilágban. A hagyományos – a mezőgazdasági és kézműves foglalkozásokat idéző – települési összkép teljesen átalakult, hogy egy ipari, „hightech”, magas fokúan gépesített, kereskedelmi-szolgáltató, posztmodern városi jellegű székelyföldi nagyközségi településképnek adja át a helyét. Amely összkép a miénk ugyan, hiszen idetartozik, de mindemellett az elidegenedés, az önmagunktól való végzetes és végleges eltávolodás holtbiztos jele is. Úgy léptünk itt át a 21. századba, hogy meg sem kíséreltük a magunk arcához igazítani annak formavilágát. A régi ház – anyaghasználata és méretei alapján – itt avultnak és túlhaladottnak számított, tulajdonképpen egyfajta „leszakadást”,”szegénységet” jelentett, és jelent, ami a jól működő idegenforgalom és szuvenír-kereskedelem idején felhalmozott tőke segédletével tökéletesen felszámolható. Azonban ennek ellenére is maradtak itt-ott szépen konzervált „foltok” és házsorok. Atyhát akár védetté is lehetett volna nyilvánítani Népi építészeti szempontból mindenképp. Részben. Vagy egészen is. Szépen meg lehetett volna tartani. Kaphatott volna helyi, akár megyei védettséget. Akár ilyen irányultságú projektekkel is lehetett volna itt próbálkozni. Az egykor 318 beépített telken még 1989 környékén legalább 120 hagyományos, vagy hagyományossá könnyen visszaalakítható bennvalót lehetett összeszámlálni. [caption id="attachment_118870" align="aligncenter" width="2560"] Falurészlet[/caption] Ezeknek a régi házaknak és csűröknek nagyobb hányada – mintegy 70 – az elmúlt harminc év során, vagy összeomlott, vagy jóvátehetetlen változtatáson esett át. Akik itt építkeztek vagy újítottak, egyrészt „egy kicsit korondiasan”, másrészt teljesen idegen szellemben végezték a munkálatokat. Így épült tiroli mintájú hétvégi ház, vagy olyan, amely kis jóindulattal talán az árusbódékra emlékeztet. [caption id="attachment_118871" align="aligncenter" width="2560"] Alszeg[/caption] Üdítően hat, hogy akadt néhány tulajdonos, tudatos vásárló, aki eleve a forma- és a küllem-megóvást tűzte ki céljául. Néhány bebíró jóvoltából sokat nyert a falu. Viszont került olyan magyarországi „ingatlanfejlesztő” is, aki példátlanul ronda bádogtetőt alakított ki. Az elszármazottakban – Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Marosvásárjhely, újabban Székelyudvarhely – csak ritkán van szándék arra, hogy felújítsanak és fejlesszenek. A gyakran idegen környezetben eltöltött évtizedek másfajta mentalitást, nyelv- és kultúra-váltást eredményeztek. Általában lanyha az érdeklődés az örökségek iránt, hiszen pénzt kell befektetni és kitartóan dolgozni ahhoz, hogy megmutatkozzék az eredmény. Kevesek látnak fantáziát abban, hogy itt válasszanak maguknak állandó lakhelyet, itt éljenek és dolgozzanak, illetve innen járjanak munkába. Nem kizárt azonban, hogy a koronavírus-járvány utóhatása ide is begyűrűzik, és felértékelődik ez az élettér, illetve az itt fenntartható életforma. Külső pozitív hatások generálhatnak minőségi mentalitás-váltást. A Hegy, mint tanyavilág A községközpont népességfölöslege, mint történt Oroszhegy és Zetelaka esetében is, a 19. század legvégén telepedett meg tartósan a Leshegy és a Hazanéző fölötti havasi irtásokon, illetve az ott létrehozott nyári szállásokon. Pálpataka és Fenyőkút létrejötte is a múlt századforduló idejére tehető. Ekkor már igény mutatkozott itt boltok, iskolák és templomok létesítésére. Mivel a birtokok a házak körül helyezkednek el, csak egy-egy központi részen, a frissen megépült intézményi székhelyek szomszédságában alakultak ki utcák. A közönségesen, gyűjtőnévvel „Korondi Hegynek” ismert két településen is hasonló módon építkeztek eleink, annyi különbséggel, hogy itt még nagyobb szerephez jutott a fa, a zord időjárás miatt a házakat nem tapasz-, vagy vakolatréteggel, hanem általában deszkaburkolattal látták el, sokkal általánosabb volt a zsindelytető, amelyet a későbbiekben az eternit és részben a szalagcserép váltott fel. [caption id="attachment_118872" align="aligncenter" width="947"] Pálpataki táj (archív, 2016)[/caption] Ezen a két településen nem is annyira az összefüggő házsorok jelentenék a megtartandó értéket, hanem a maguk a komplex tanyák, amelyek organikus, önálló kis termelőegységekként mutathatók fel működés közben napjainkban is, anélkül, hogy kizárólagos turisztikai desztinációval ruháznánk fel őket. [caption id="attachment_118873" align="aligncenter" width="2560"] Fenyőkút (archív, 2016)[/caption] Mivel ezen a két településen nem volt kollektívgazdaság, Pálpataka és Fenyőkút a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben élhette korábbi fénykorát. Mivel ekkor még erős volt a hely megtartóereje, a föld és a termelőerők magántulajdonban való meghagyása, a népességcsökkenés, csak a közeli Székelyudvarhely iparosítása után kezdett érződni, majd valamelyest felerősödött a rendszerváltás után, amikor lehetővé vált a külföldi tartós munkavállalás. Ezek a hatások azonban csak ideiglenesek voltak. A két településen fennmaradt – ha összevontan is – az általános iskola, van tejbegyűjtő-központ, vegyesüzlet, plébánia, és most, hogy az úthálózat is jelentős modernizáláson esett át, egyre inkább körvonalazódik a jövőkép. Amelynek küszöbén keressük most, szeretnénk meglátni és felmutatni azt a tanyát, amelynek létjogosultsága van a 21. században is, és nemcsak a tulajdonosok önfenntartását szolgálja, hanem képes a piacra való termelésre is. A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette

Simó Márton