Bende Zsuzsa Csíkszentdomokoson született, de azóta hosszú utat bejárt. Gyerekeknek tartott bábfoglalkozásokat a Menő Manó Egyesület által, tanító nénikkel, tanárokkal és Bakó Klára képzőművésszel együttműködve csodálatos élményeket csennek a gyerekek életébe. Jelenleg a kisfia élvezi Zsuzsa teljes figyelmét. – Mindig is tudtad, hogy bábozni fogsz, vagy másként jutottál el a bábokhoz és a gyerekekhez? – Egyáltalán nem tudtam. Középiskolában engem minden érdekelt, nagyon szerettem az irodalmat, de matekből is jó voltam. Mindig mindenhova mentem, ahova lehetett, infóversenyre, matekversenyre, helyesírásversenyre, szavalóversenyre. Nekem a tanulás mindig is élmény volt, most is az. Aztán tizenkettedik végén jöttem rá, hogy egyetemet kell választani. Érdekelt a színi, a pszichológia, a képzőművészet, de ezekre mind készülni kellett volna. A szüleim azt szerették volna, ha iskola után nem hagyok ki egy évet – nekem pedig annyi eszem nem volt, hogy elmenjek felvételizni, és ha nem sikerül, akkor otthon maradjak –, úgyhogy közgázra mentem. Viszonylag könnyen elvégeztem, de akkor megint gondolkodtam, hogy jó-jó, de én igazából mit is szeretnék csinálni? Volt egy pályázati lehetőség, hogy Hollandiában tudjak továbbtanulni, de ezt megelőzően még egy évet Nagyváradon dolgoztam, akkor kezdtem el rajzolni, jártam énekórára is. Hollandiában pedig annyira szükségem volt a magyarra, hogy életemben először elkezdtem magyar verseket tanulni saját magamtól. Semmi egyéb célom nem volt, minthogy halljam magam magyarul beszélni. – Hogyan illesztetted össze ezeket a tapasztalatokat? – Rájöttem, hogy ezt a sok mindent, amit szeretek, a színház fedi le. Egyik héten államvizsgáztam Hollandiában, következő héten Kolozsváron felvételiztem a színire. Akkor nem sikerült, de következő évben bejutottam Marosvásárhelyen báb tagozatra, és végre annyi vargabetű után a helyemen voltam. Mikor hazajöttem, megismerkedtem Bakó Klári nénivel. Emlékszem, hogy az első találkozásunkkor négy órát beszélgettünk, egymásra találtunk. Megkeresett egy tanító nénit, akinek bejártam az ének és mozgás óráira az előkészítő osztályába. Aztán következő évben elindítottam a délutáni foglalkozásokat, mert egyszerűen beleszerettem a gyerekekkel való munkába, pár hónap után már hiányoztak. Aztán évről évre egyre több csoportom és diákom lett. Szám szerint és név szerint is tudom őket minden évből, de kicsit hosszú lenne felsorolni. Mielőtt megtudtam, hogy van egy pocaklakóm, százötven diákkal dolgoztam, tíz különböző csoportban, tíz különböző előadáson, különböző bábtípusokkal és korosztállyal, előkészítőtől hatodik osztályig. Ez ment heti rendszerességgel, de mellette volt hetedikesekkel és nyolcadikosokkal is előadásunk, irodalmi tananyaghoz kapcsolódóan: Toldi és János vitéz, középiskolásoknak is tartottam workshopot és pedagógusoknak is bábos továbbképzőt. Év végén pedig már három alkalommal is megszerveztük a Manó Fesztivált, ahol a nagyközönségnek is bemutattuk az előadásokat. Nyáron, ugyancsak három különböző alkalommal, egyhetes Manó Tábort tartottunk, ahol hasonló módon dolgoztunk egy-egy irodalmi művel, mint év közben, csak sokkal intenzívebben. – Hogyan látod, melyek a bábszínház fő sajátosságai? – Ahol már nem a színész arca, gesztusa, mimikája van előtérben, hanem bármi más, az nekem már bábjáték. Ez nem konkrétan behatárolható kategória, nagyon sok átmenet van. Izgalmas az a bábszínház, ahol megjelenik a színész is és a báb is, esetleg van kapcsolat a kettő között. Volt olyan előadás, ahol a gyerekek kesztyűs bábokkal dolgoztak, de voltak olyan jelenetek, ahol a paraván előtt varázsoltak. Utólag azt a visszajelzést kaptuk, hogy ezek voltak a legizgalmasabb jelenetek. Olyan is volt, amikor végig bábokkal dolgoztak a gyerekek, de nem kellett elbújniuk paraván mögé. – Milyen tapasztalat volt még az elején a gyerekekkel együtt dolgozni? – Őszintén bevallom, hogy rettegtem a gyerekektől. Az első alkalommal, amikor bementem órára, akkor az volt bennem, hogy most mit fogok én csinálni huszonöt gyerekkel, szétszednek engem, még jó, hogy ott van a tanító néni és Klári néni, mert így valahogy lesz. És azután ez még sokáig bennem volt, hogy valami lesz. Soha nem terveztem, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni. Az első próbálkozás után viszont azt éreztem, hogy ezt kéne még folytatni, ez nagyon jó volt! Nagyon megtetszett, ami ott kialakult. Klári néni csinálta a bábkészítés részét, én pedig az énekes, játékos, mondókás foglalkozásokat. Első alkalommal a János Vitézt dolgoztuk fel és a gyerekekkel együttműködve készült el az előadás. Ők is hoztak mondókákat, a tanító néni is ötletelt, és Klári néni javaslatára a bábok a gyerekek rajzai alapján készültek. Velük együtt varrtunk, festettünk, rajzoltunk. Azzal, hogy együtt készítettünk mindent, rengeteg készségüket fejlesztettük. Súgtak, segítettek egymásnak, és ahol meg lehetett oldani, ott ők csináltak mindent az előadás elejétől a végéig. Például azt, hogy mikor ki következik, mit kell tenni, milyen díszletelem mozdul meg, hol kell cserélni, ki mondja a szöveget, ezeket mind észben tartották és ők csináltak mindent. Nagyon szívesen vannak a báb mögött, és nagyon sok minden kijön belőlük így, ami szemtől szemben sosem történne meg. – Mi a célja ezeknek a bábos foglalkozásoknak? – A gyerekekkel nem az előadás a cél. A folyamat fontos, vagyis az, ahogyan összeáll az előadás és az, hogy a gyerekek mivel gazdagodnak folyamat közben. Pont azok a készségek, amelyeket ezáltal fejlesztünk: koordináció, koncentráció, kommunikáció, vizuális és szociális készségek, tulajdonképpen az egész személyiségük. Az előadással csak ízelítőt adunk a szülőknek, hogy lássák, mivel foglalkoztunk. Nagyon hangsúlyozom, hogy nincs azzal gond, ha egy gyerek bakizott, mert ott vagyunk és segítünk egymásnak, úgysem arról fog beszélni senki, hogy valaki hibázott. Az egyik előadáson a gyerekek elkezdtek reagálni a közönségre és a közönség is érezte ezt, élvezték az előadást, amitől a gyerekek még inkább belemelegedtek, és elkezdett minden ott és akkor történni... A gyerekek kinyíltak, átváltoztak. Szokták mondani, hogy angyal szállt el fölöttünk. Akkor, ott, csak úgy röpködtek az angyalok. – Milyen műveket dolgoztok fel? – Amikor elkezdtem, sokáig úgy éreztem, hogy a népmesékkel érdemes foglalkozni, de most már olyan is van, hogy a gyerekek hoznak történeteket. Egyszer egy ifjúsági regényt dolgoztunk fel, élet-halál kérdéseket boncolgattunk, és a szülők könnyes szemmel mentek haza. Egyébként nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akikkel előkészítőben dolgoztunk a János Vitézzel, mert ők jövőben lesznek hetedikesek, és akkor fogják tanulni magyarórán. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz a fejükben. Volt például olyan nyolcadikos, aki a vizsgák előtt azt mondta, hogy ő a legjobban Toldit szeretné kapni, mert mindent tud belőle. Lehetne venni elő ugyanazokat az előadásokat újra és újra, de az már nekem túlságosan ismétlődő. Egyszer olvastam egy Németh László-idézetet a tanári paradoxonról: „Tanítani csak azt szabad, amit maga sem tud az ember”. Így benne van az együttes felfedezés öröme. Amikor elkezdek egy csapattal dolgozni, még senki nem tudja, hogy mi lesz belőle. Nyilván nehezebb így, mint egy előre elkészített terv alapján dolgozni, de izgalmasabb is. – Úgy tűnik, hogy ez életre szóló élmény a gyerekeknek. – Nagyon remélem. Hetedikesekkel a János Vitézt dolgoztuk fel, és volt egy vidéki, talpraesett kisfiú, akire az a rész esett, amikor János Vitéz találkozik a sereggel és elmondja, hogy „…De magyar vagyok, s a magyar lóra termett!” A kisfiú összecsapta a lábát, kihúzta magát és olyan határozottan, hangosan mondta ezt a sort, hogy érződött, hogy ő tényleg magyar és tényleg lóra termett. Egyébként a lányok kezéből vette ki a tűt és mutatta nekik, hogyan kell varrni. Az angoltanárnő mondta is, hogy szerinte ennek a gyereknek az általános iskolából lehet, hogy ez marad meg a legjobban. Egyszer pedig kaptam egy visszajelzést egy anyukától, hogy a kislányának egyébként nagyon nehéz volt kiállni emberek elé, de a bábelőadáskor, amikor a paraván elé kellett mennie, semmi baj nem volt a nyilvános szerepléssel. Mondta, hogy ő nem tudja, hogy ez hogyan történt, miért van így, de nagyon hálás érte. Nemrég pedig az egyik szülő mesélte, hogy a lánya szavalóversenyt nyert, és azt mondta a kislány, hogy „Tudod, anya, ezt a bábozásnak köszönhetem!”. Azt hiszem, hogy ezekért éri meg ezt csinálni. – Vannak jövőbeli elképzeléseid, lesz folytatás? – Hát persze! Ahogy Ábel kicsit nagyobb lesz, mindenképpen. Mikor belevágtam és úgy döntöttem, hogy ez az, amit én teljes erőbedobással csinálni akarok, akkor még nem is álmodtam arról, hogy ennek ekkora sikere lesz, ennyi gyerek bekapcsolódik, és ilyen előadásokat is létre tudunk hozni. Aztán a gyerekekkel együtt nőtt ez az egész bennem is, most egy kis pihenő van, majd újult erővel folytatom, és még nagyobb dolgokról álmodok.

Péter Ágnes